Életképtelen

Ja... s majdnem el is felejtettem. Ma hatalmas tettet hajtottam végre... persze csak irónikusan értve. Nos, elmentem (mamával) a közeli nemistudomhová (fogalmam sincs mi az épület és közösség neve - mindegy), ahol időnként szoktak ilyen csoportfoglalkozások lenni betegek számára. Igen, kaptam egy hirtelen ötletet, hogy ez nem mehet így, hogy itthon "vegetálok" és kb a nagy semmivel telnek a napjaim, legyen már végre valami változás, lépés. És igen, be mertem menni az épületbe is, az már más kérdés, hogy mikor megjelent a nálam sztem jóval fiatalabb csoportvezető, totál megszeppentem, és kb majdnem sokkos katatón állapotba kerültem. Amiből csak annyi látszott, hogy kb kukán ülök, és mamám társalog a csoportvezetővel. Néha helyeseltem, amikor kérdeztek valamit, de az egész "beszélgetésből" SEMMIT nem fogtam fel. Kb le voltam lelkileg bénulva (testileg is). Szóval marha sokat léptem előre mondhatom, de sebaj.... majdcsak alakul ez remélhetőleg :D Annyit azért kihámoztam az egészből, hogy igen bármikor el lehet menni egy ilyen csoport foglalkozásra, és ezenkívül alá kellett írnom kb 5 db papírt, de hogy minek arról fogalmam sincs.... persze egyből olyan gondolatok jöttek, hogy valami hülye szerződésbe visznek, ami számomra valamiféle hátránnyal fog járni. Mindegy, most ezt is leszartam, csak szabaduljak. Holott én akartam "annyira" járni erre az egészre. Amúgy a csoportvezető egy szép cicaszemű lány volt (akivel beszélgettünk), de kissé mesterkéltnek tűnt. De kedves volt, de mégis azt éreztem kb hogy tuti lenéz amiért ennyire beteg vagyok. Mert éreztem, hogy rettentően látszik a betegségem. Mindegy, tökmindegy, már megszoktam, hogy mindig utolsó vagyok, és egy nagy szarkupac. Nem baj, újabb beégés, meg se kottyan :D Amikor végre "szabadultunk", akkor megkönnyebbülve lélegeztem fel. De persze aztán ismét csak jött az, hogy de még az utcán vagyok, szal mindenki lenéz(het). És kb a földet bámulva ballagtam mamám mellett, és még betértünk a Penny-be egy kis kajáért. Ahol meg a "kedvenc biztonsági őröm" volt éppen. Mármint komolyan kedvenc, mert helyes. És mondjuk a hajam pont tökszar, sebaj, úgysem akarok tőle semmit :D De azért mégis megnézett alaposan, s amikor a kasszánál álltunk sorban, odajött és mélyen a szemembe bámult..... gondoltam, ez is hülye, hogy pont engem néz, bár néha azt gondolom tök szép a szemem. Na mindegy, röhögtem magamban egy sort (magamon persze), hogy milyen egy szerencsétlen vagyok. A fizetésnél mamám bénázott egy sort - én meg égtem. Amikor végre hazakeveredtünk, akkor kezdtem megnyugodni. Rájöttem nem való nekem SEMMI. Nekem csak a passzivitás, elzárkózás, remeteség való. Minek annyi ember? És miért kell állandóan azon paráznom, hogy mit gondolnak rólam? Merthogy látszik a betegségem, ezt én is észrevettem magamon, de változtatni nem igazán tudok. Ha megerőszakolom magam, akkor is betegnek tűnök. Úgyhogy már nem igazán érdekel, ha kirívok, ha közröhej tárgya vagyok. Nem tökmindegy? Legjobb otthon. Szerintem nem fogok elmenni mégsem a hülye csoportfoglalkozásokra, azért hogy sok "hülye" között égessem magam a magam betegségével.....Pedig kéne valami, ami visszaszoktatna az életbe.... dehát nekem ez nem megy. Nem tudok élni, mint mások. Egy kiba****tt életképtelen selejt vagyok. Ez az igazság. :-(((