~ Nem tudom azt adni amit kéne

Rájöttem mi a gond Remmel és velem. Illetve a "kapcsolatunkkal", ha szabad így fogalmaznom... Én azt "várom" tőle, hogy ő majd kezdeményezni fog, hogy közli velem, hogy fontos vagyok neki valamilyen szinten, és hogy ezt a tudtomra adja, és bátorít, megerősít az érzéseimben, segít megnyílni felé. De ő teljesen másmilyen, ő is bezárkózó, és azt hiszem ő is ugyanezt várja tőlem (mármint a bátorítást), vagy valaki mástól, mindegy, de a lényeg, hogy mindkettőnknek hasonló "elvárásai" vannak, és ezért talán nem illünk össze. Amugy sem, mert én idősebb vagyok :-( 

Én nem tudok bátor lenni, és bátorítani, mert nagyon is sebezhető vagyok, félek a visszautasítástól, ezért MEG SEM PRÓBÁLOK közeledni felé. Inkább "beletörődöm" a jelenlegi helyzetbe, és abba hogy semmi esélyem, és próbálom őt feledni. Végülis egészen "jól" megvagyok én így a kis remete életmódommal, nincsenek behatások, nincsen izgalom és történés, csak én és a négy fal. Komolyan már azt sem tudom, rossz e ez nekem egyáltalán? Én úgy érzem, most tűrhetően vagyok, de ha valami felkavarná a megszokott rutinszerű életem, azt nem tudom hogyan "tolerálnám". Szeretem ŐT, de nem tudok lépni, tehetetlen vagyok, és nem akarom magam ráerőltetni. Ha ő nem érzi úgy hogy közeledni akar, akkor nekem ebbe bele kell törődnöm. És már egész jól elszámoltam ezzel a ténnyel, hogy ő talán mást szeret. Azt hiszem változtatnom kell a dolgaimon, hidegnek és bezárkózónak kell lennem, hogy egyáltalán "szóba jöhessek" valakinél, aki nekem is bejön. Jelenleg egyetlen fiú jön be, tudjátok ki, hiszen annyit írtam róla. De talán az a legjobb, ha mellőzöm a róla való írást, mert ennek így semmi értelme, és csak szenvedés nekem. Ezt a naplót párszor még biztos hogy leveszem, de vissza is teszem. Hullámzó a kedvem, nem tudom mit kéne tegyek, mi a legjobb neki és nekem. Én próbálok erősnek mutatkozni, de nem vagyok fiú, és nem tudok teljesen fiúsan viselkedni, talán pár dolgot el tudok tanulni tőlük, talán van bennem férfias rész bőven, de lényemben lány vagyok, még akkor is ha inkább fiúnak érzem magam, és jobban tudok azonosulni a fiúk gondolkodásmódjával.

Ha R pedig nem azért keres mert fontos vagyok neki, akkor jobb lenne ha egyáltalán nem keresne, mert ha nem érez irántam, akkor nem akarom végigszenvedni azt, hogy reménykedek értelmetlenül, úgy hogy semmi esélye, hogy valaha is szeretni fog. Nincsenek elvárásaim, csupán az, hogy ha szeret akkor próbáljon meg megérteni, közelebb jutni hozzám, de ha nem érez semmit, hanem csak azért hív mert nincs éppen valaki más a színen, akkor jobb lenne, ha teljesen megszűnne ez az egész "kapcsolat" ami van, mert nekem ez szenvedés... olyan mintha kínozna, eltűnik hosszú időre, majd felhív (nem tudom miért), és ha sikerül is beszélnem vele, akkor is csak semleges dolgok kerülnek szóba, de a mögöttes tartalmak nem, tehát érezhető és érzékelhető, hogy én érzek iránta, és ő ezt tudja, mégsem meri egyikőnk sem szóba hozni, én azért nem mert tudom csak újabb csalódás, és átsírnék napokat, ha azt mondaná mást szeret. Pedig biztos ez a helyzet, de hallani rosszabb mint gondolni erre. "Bájcsevegni" meg semmi kedvem, mialatt azt érzem, hogy legszívesebben állandóan azt mondanám neki, hogy "Szeretlek R!", de nem tehetem meg. Ha beszélünk mostanában akkor többnyire kerüljük a "forró kását", nem adjuk ki nagyon magunkat, holott mindketten tisztában vagyunk a szituval, illetve ő sokkal előrébb van, mivel ő tudja hogyan érzek, de én nem tudom ő neki mit jelentek, mert azt nem tudom elképzelni, hogy barátilag valaki annyira szeressen, hogy ne adja fel azt hogy keres telefonon, bár elképzelhető, de ha magamból akarok kiindulni és őszinte lenni, én már rég feladtam volna, ha csak barátilag szeretnék vkit, és soha nem venné fel a mobilt. Ezért tényleg nem tudom mi van, mert ő nem mondja, de mégis hív, vagy még arra gondolok, valakihez közel akar jutni akit én ismerek, vagyis kettőnk közös ismerőse. De ha meg így van, az megint egy igencsak "nem szép dolog" lenne mialatt tudja én mit érzek. De tényleg NEM TUDOM mi a helyzet.... így csak találgatni tudok, de már ahhoz "sincs kedvem"...

Én komolyan úgy érzem, ha szeretne, vagy fontos lennék neki, akkor megtenne mindent, nem hagyna magamra, de végülis nem hibáztathatom, hiszen hasonlóak vagyunk, én sem tudom kinyilvánítani túl sokszor, vagy egyértelműen mit érzek, nyíltan, hanem kerülöm a témát, de ha tudnám, hogy nem hiábavaló az egész, és szeretne, akkor biztos hogy fel merném venni a telefont. De így még az esélyét sem adom meg annak, hogy egy újabb hatalmas csalódás érjen, hanem egyszerűen LEMONDOK mindenről, ami fontos számomra, Remről, a szerelméről, a barátságáról, mert nem bírom már tovább... :-(

Nem vagyok felkészülve lelkileg egy újabb csalódásra, így inkább én "vetek véget" az egésznek. Ez az egyetlen módja, hogy ne legyen "baj", hogy ne merüljek le a mélybe, hogy megóvjam őt is magamtól. Most is végtelenül szomorú vagyok és sírhatnékom van, és most is a mélyben vagyok, de még tartom magam valamennyire. Bárcsak írna egy emailt, hogy nem kell tartanom tőle, hogy megsebez, akkor talán fel merném venni a telefont, bár akkor sem biztos. Egyszer valaki azt mondta, bátor vagyok, de tévedett. Gyáva vagyok. Nem merek szembenézni a tényekkel. Legjobb lesz ha nem is gondolok R-re, mégha nagyon fáj is, de így lesz a "legjobb". Mindkettőnknek.