A fejemben élek

Rájöttem valamire (fenomenális :-P). Mégpedig arra, hogy én a "fejemben élek". Tényleg mindent magammal kommunikálok meg, magamban rendezek le, magamban élek meg, cselekvések és kontaktok nélkül. Arról is írni akartam / akarok, amit most meg is teszek, hogy R-nek nem tudom / tudnám direktben elmondani ezeket a dolgokat / érzéseket, amiket a naplómban megosztok. Azt hiszem "rosszul csinálom", mivel ha olvassa (olvashatja?) R a blogomat, akkor ez nekem "nem jó" olyan szempontból, hogy már tudom, ő olvasta ezeket az írásokat, így lehet ha mégis valami csoda folytán rávenném magam arra, hogy beszéljek vele telefonon, akkor szégyellném magam, és félnék, hogy szóba kerülnek ezek a dolgok, esetleg rátérne az én érzéseimre, amitől én totál zavarba jönnék, és nem tudnék mit válaszolni, és valószínűleg soha többet nem is beszélnék vele telón, attól félve hogy a szitu megismétlődik. :-S Viszont, szükségem van arra, hogy tudassam vele az érzéseim, és erre egyetlen mód van: ha ide a blogba leírom. De szóban már nem merném kimondani csak akkor ha... csak ha... R bátorítana, és megelőzne és elmondaná, hogy ő is hasonlóan érez mint én, de TUDOM, ez nincs így, vagyis nagyon bizonytalan vagyok, és inkább elhiszem ezt, mert miért is válhatna valóra egy gyönyörű álmom, a legnagyobb álmom, hogy R szeret? Nem ez teljességgel lehetetlen. Nem is gondolhatok ilyen csodálatos dolgokra, minek spannoljam magam, minek áltassam magam azzal ami képtelenség és lehetetlen. De egy szerelmes ember (jelen esetben én), mindig reménykedik, még akkor is ha racionálisan TUDJA az igazat, hogy nem viszonzott a szerelme. De mégis ugyanakkor reménykedem hogy mégis. De mégsem lehetséges... szóval ez amolyan őrlődés magamban, hogy hátha, de mégsem, de hátha... Egyébként meg tényleg fogalmam sincs miért olyan fontos ez az egész, hiszen úgyis képtelen vagyok bármiféle szociális kapcsolatot kialakítani bárkivel. De a TUDAT a fontos. Hogy Tudjam, hogy Szeret. De mégha lenne egy picike esélyem is, akkor sem hinném el, csak ha a saját szavaival mondaná nekem. De ismerem ŐT, és ő ezt soha nem tenné meg. De inkább az van, amit már tudok, hogy nem szeret. Dehát miért is reménykedem ebben mégis? Hiszen reálisan nézve, képtelenség hogy szeressen. De tényleg... én mégis állandóan arra vágyom hogy szeressen. Gyűlölöm, hogy ennyire az érzelmeim irányítanak, lennék inkább racionális(abb). Hideg fejjel akarok az egész dologra tekinteni, megfontoltan és továbblépni, még tartva a büszkeségem, de ez már túllépett egy határt, ez az érzelmi szint, amikortól már nem tudom befolyásolni hogy mennyire szeretem ŐT. Mert TÉNY hogy SZERETEM. Mindenkinél jobban. 

Tulajdonképpen kielégítő a "kapcsolatunk", én rajongok érte, fejben megélem a szerelmet iránta, "nem is kell több ennél". De kéne de teli vagyok gátakkal, falakkal, félelmekkel, fóbiákkal, önértékelési zavarokkal.... és bizonytalansággal, egy csomó bizonytalansággal és ellentmondással. Egymást zárják ki az érzelmeim. Mégis egyszerre vannak jelen bennem. Nem is értem, hogy nem vagyok még meghasonulva... vagy hát ki tudja... lehet már rég megőrültem. Csak éppen a magam börtönében, a saját magam őrültje vagyok; én vagyok a rab és a börtönőr egyben XD