Írtam egy "költemény" félét... őszinte érzéseim

Mindenki sertés

Olyan idegen mindenki…

sertések között talán „kisebb” sertés vagyok,

de sertés vagyok én is…

mindenki  sertés….

minden csak kísértés…

nekem már nem,

mert üres az életem.

A csontok távoli vágyak csupán,

nincs olyan hogy sovány.

Talán az álmaimban létezik e fogalom,

de mindenki  sertés.

Csak a vékonyság kísértés.

Sertések között talán én vagyok a legnagyobb,

és talán soha nem leszek csak csont.

Inkább legyek horror, mint koca.

Nem kéne hogy kocka legyek,

de koca méginkább ne.

Ha lehetne kérnem,

ne hízlaljatok sertésnek,

elég sok már így is a sok sertésből

miért szaporítsuk a hájtömegeket magunkon,

mintha nem lenne elég még.

Nem kell a táplálék,

a ballerinák is sertések, mindenki sertés.

Még a csontvázon is van háj, a csontba beleépítve, mert annak is van súlya…. a Lélek is kövér, hízik a Szerelemtől, ami beteljesült. Ha meg nem, hát akkor örülhetsz, mert még lehetsz vékony…. én még lehetek vékony, de akkor is sertés maradok, ha már csontjaim sem lesznek.  A sertések mind esznek, de aki nem eszik az is sertés…. mindenki sertés. Ez a  vers is egy sertéstől született… hát kérlek ne ölelj meg. Csak hagyj lebegni a disznók között kevésbé, hát hadd lengjenek legalább a beleim. Hadd hízzon a májam ugye…. mikor lehetne a súlya fele? Hát megmondom a nagy igazságot: sertés vagyok és mindenki az. Az egész élet egy nagy….f*sz…  kicsi sertés vagy nagy, nem számít... mindenki sertés.