Amúgy meg..... ahogy egyre jobban "megismerem" az embereket (és itt azért jelzem, hogy minden ember egy egyedi Lélek, és önálló világ!), sajnos egyre inkább nem kívánok velük semmiféle közösségben együttélni. Illetve itt most azért bevallanám azt, hogy sajnos rettentően fáj és sebeket üt rajtam, amikor látom, hogy valakit valami igazán boldoggá tesz és TUD örülni, és része van valami csodálatosan jó dologban. Fáj, mert amiatt hogy nekem ebben nem lehet részem! Kéne örüljek, hogy "legalább" mások szépnek látják az Életet, örülnek! De bennem ezek fájdalmat keltenek ismétcsak.... úgy érzem magam, mintha az emberek körülöttem, valami "homály-világban" vakoskodnának, a "kéjtől", ami valahogyan olyan mintázatot mutat számomra, mint valami felfordulás, valami érthetetlen dolog. Látom és felfogom a Lényeget, hogy az JÓ, mármint hogy ők örülnek, vidámak, de számomra ez úgy vetülődik ki "képként", mint valamiféle múltból származó megsárgult régi fotó, vagy valamiféle előző életből visszamaradott homályos emlékfoszlány..... szóval olyan távolinak tűnik még a Jelen is, ami folyamatosan körülvesz. Mintha nem lennék itt Benne, nem látna senki, mégis itt vagyok, de mintha nem lennék itt. Meg érzem is a mellőzöttséget, ami nem fáj, hanem inkább az fáj, hogy nem vágyom arra, ami körülvesz, amit "rám akarnak erőltetni" valakik a múltból, valami homályos halott emberek, holott lehet én "vagyok halott"? Igen, olyan is mintha én nem élnék, mégis élőbb vagyok mit itt bárki.... ugyanakkor halottabb is.... tehát valahogy én nem ebben a világban vagyok, valószínűleg a "saját világomban", de sajna én még a saját világomat sem értem. De mégsem akarok részt venni a "látvány-cirkuszban" ami "odakint" folyik az emberek között, meg mindenhol. Én nem vagyok a része, bár itt vagyok testileg, de amúgy meg totál máshol.