...A családomnak fel sem tűnik, hogy egész nap fekszek mint egy darab fa. Már hiába eszek, nehezen de próbálok enni, mert rettentően energiátlan vagyok, nem bírok ülni sem, vagy csak hatalmas megerőltetések árán. Nem, még mindig nem vagyok vékony, sőt most híztam picit, de nincs energiám, rettentően fáradt, letört, és gyenge vagyok. Bármit csinálok, így van. Abból áll egy napom, hogy fekszek az ágyban, vagy óriási erőfeszítések árán felkelek mondjuk negyed órára, és megnézem a netet. Ebből áll egy napom. Nem tudok kimozdulni, mert annyira gyenge vagyok. NINCS ERŐM. SEMENNYI. :( Szenvedek. Ezért azt gondolom, hogy halálos beteg vagyok, de lehet csak szimplán valami gond van a szervezetemben, de valami nagy gubanc. Vagy nem tudom. Küzdök. Nem érzek örömet. Nem érzek erőt. Csak végtelen kimerültség, gyengeség, és bánat. És magány. És az, hogy nincs senkim. Mamám sincs jól, de nem tudunk egymáson segíteni, mert mindketten betegek vagyunk. Szerintem mamám jobban van mint én, mert mikor mondtam neki múltkor, hogy állandóan szenvedek, azt mondta ezt biztos eltúlzom. Én mondtam, hogy nem, nem túlzom el, ez a teljes igazság. Nem akarta elhinni. Aztán kiment a szobából, mint akinek terhére van hogy "rajtam segíteni kell". Nem, nem kell rajtam segíteni. De csak azt tudom mondani, ami VAN. Nem tudom eltitkolni a végtelen fájdalmat és szenvedést, amiben tizenéve vagyok benne... Szeretnék jól lenni. Mindennél jobban szeretnék! Szeretnék erőt. Szeretnék élni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése