Most nagy szükségem van arra, hogy leírjam ami bánt... Annyira szomorú vagyok, hogy folyamatosan küzdök, és semmi nem változik. Egyre inkább azt érzem, hogy feledésbe merülök, hogy senkinek nem hiányzok sehonnan, és ezzel szembesülni borzalmas érzés. Amíg az ember jelen van valahol, addig nyilván észreveszik hogy ott van, szólnak hozzá, reagálnak. De mi van akkor, ha ez az ember hirtelen úgy dönt, hogy magába vonul és nem lesz jelen? Ez az igazi "próba", hogy ki az akinek fontos volt, aki szereti, és kik azok akiknek nem jelent semmit. Fáj minden, fáj az, hogy Remény is távol van. Fáj, hogy sosem leszek vékony, mert mire elérném a normális alakot addigra belehalnék. Szörnyen el vagyok keseredve :( Úgy érzem, nincs értelme a létemnek. Akit szeretek annak talán nem jelentek semmit. A fiúnak, a drága lénynek, aki számomra maga a MINDEN, az Élet, a Boldogság! S én neki semmi vagyok :( És még mindig "reménykedek". Nem tudom hogy lehet lemondani életünk igaz szerelméről. De én már sosem leszek boldog. Vele sem vagyok "kompatibilis", nem tudnék, nem mernék találkozni vele, de SZERETEM. Pont azért nem tudok vele találkozni, mert félek, hogy elveszítem. hogy csalódna bennem, hogy nem akarna többé látni, hogy kiderülne, hogy nem szeret. S azt én nem bírnám ki! Inkább "elfogadom" ezt a semmilyen állapotot. Szeretném ha szeretne..! De ezt nem kérhetem tőle. Vagy érzi, vagy nem. Hiányzik! :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése