Számomra nehézséget okoz, ha valakit vigasztalni kell, de nem az a baj, hogy nem tudom megérteni mások fájdalmát, hanem egyszerűen talán túlságosan a saját dolgaimmal vagyok elfoglalva, túl sok fájdalmat hordozok magamban, és emiatt valamiért ha hozzá is szólok valakihez, mindig elbénázom... néha úgy érzem, mintha érzéketlen lennék, pl néha azt gondolom, hogy csak egyetlen valaki érdekel, a szerelmem (Remény), aki viszont távol van és nem szeret viszont. De mégis úgy érzem, ő számít, miatta képes lennék sírni, és feláldozni dolgokat. És CSAK Ő az egyetlen aki érdekel, sajnos anyu sem érdekel, persze szeretem, mert az anyám, de néha elgondolkozom rajta, hogy vajon valóban szeretem e, és nem csak azért e mert "muszáj"... néha olyan mintha nem is élnék, nem lennének igazi érzéseim. A legtöbb embert nem bírom elviselni a való életben. A Facebookon sem írok szinte soha, meg néha azt gondolom, zavarnék másokat ha posztolnék valamit. Persze ott sem keres senki, mert már "leépítettem" az összes kapcsolatom, úgy hogy sosem írtam vissza. Egyszerűen én antiszociális vagyok. Régen nem voltam ilyen, tök felszabadult voltam, mindig jelen voltam mindenhol, de a szerelmem miatt változtam, és már csak árnyéka vagyok önmagamnak vagy még az se.... keveset írok, csakis oda ahol tudom Ő nem olvassa (meg még ebbe a blogba). Mert félek, hogy lenéz, vagy rosszat gondol, vagy nem felelek meg. Mindig azt hiszem, hogy csak akkor leszek "elég jó", ha olyanná válok mint Ő. De ő sokkal jobb minden szempontból, mégsem értek egyet azzal ahogyan viszonyul másokhoz, mert sosem válaszol ha írok, másoknak sem, s azt hiszem ez a "JÓ", mert Ő így csinálja, pedig valójában ez nem egy jó vagy előnyös tulajdonság / viselkedés, én mégis azt hiszem hogy csak az a jó ahogyan ő tesz. Mert annyira szeretem. De néha már tudatában vagyok, hogy ez valahol rossz, és nem kéne átvennem mindent tőle, de nem tudok szabadulni a hatása alól. Valahogy kényszeresen függök tőle, és attól, hogy mit gondol rólam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése