Szomorú vagyok. Egyes emberek, csak úgy képesek megbántani, nem gondolkoznak, csak elítélnek, nem tudják a körülményeket, vagy ha tudják is, de miért kell bántani? Le is vettem a hozzászólási lehetőséget, mert nincs rá szükségem, hogy stresszeljem magam néhány ember miatt, akik vagy nem ismernek, vagy direkt a lelkembe akarnak taposni. Nem tudom ez miért jó nekik, és ha már itt tartunk, lehet hogy gonosz boszorka vagyok, mert odaadtam a kiscicámat, mindenki követhet el hibát, de szerintem még mindig jobb, hogy egy olyan embernek adtam, aki nagyon szereti, mintha le sem szartam volna hogy jó helye legyen. Jó, nem mentegetni akarom magam, de azért nagyon rosszul esett az amit hozzászólásként ide írt valaki, aki még a nevét sem vállalta. Úgy könnyű bántani és elítélni másokat, hogy nem kell vállalni magunkat, igaz? Oké, legyen ez a véleményed, de tudd, hogy nagyon rosszul esett amit írtál, talán pont ez volt a célod, bár hogy miért arról fogalmam sincs, ugyanis tudtommal én nem bántottalak, s te mégis belém gázolsz... mindegy ez van, az élet ilyen, csak szerintem nem kellene ilyennek lenni, de mindegy. És most sikeresen elromlott az a maradék "jókedvem" is ami volt.... :-( Egyébként a cica jó helyen van, szeretik, s én is szerettem, csak nem tudtam róla gondoskodni, mert beteg vagyok. 

Azt hiszem, tök fölösleges ez a napló, mert úgy tűnik, ha olvassa is valaki, mégsem jut el hozzá, miket élek át, vagy éltem át a múltban, hogy mennyi szenvedésen kellett keresztül mennem, na nem panaszkodni akarok, de tényleg nem értem hogy miért kell valakibe beletaposni, aki amúgy is rengeteget szenved, valakinek ez jóérzést ad? Ha pedig nem vagyok szimpatikus, minek olvasod a blogom, ezt mondjuk nem értem, vagy mi célod volt azzal a hozzászólással? Nem tudom neked hogy esett volna, ha neked írnak ilyesmit? 

A szenvedések alatt nyilván nem a fogyókúrát értettem, hanem azt a sokmindent ami a múltban történt, azt amikor a barátnak hitt barátaim kinevettek és elhagytak, amikor majdnem meghaltam és nem volt mellettem senki, azt a sokmindent, amit egészen általános sulitól kezdve a gimnáziumon át, egészen majdnem idáig el kellett viselnem, a bántásokat és kiközösítést, azt hogy sosem voltak barátaim, hogy mindig egyedül kellett lennem a gondjaimmal, hogy tulajdonképpen SENKIM nem volt, csak a szüleim, de náluk sem azt éreztem, hogy szeretnek, csak hogy kötelességből segítenek, és törődnek velem. Nagyon szomorú vagyok. Nincs senkim az égvilágon, csak mamám, ő az egyedüli aki TALÁN szeret, mert ő ténylegesen is kimutatja, de nem tudom létezik e olyan hogy igaz barát. Remény távol van, nem tudom mi van vele, nem tudom eszébe jutok e, hogy jelentek e neki valamit.... fájnak ezek a dolgok, fáj a szeretetlenség, az ok nélküli bántások, vagy ha van is oka, de fáj hogy szándékosan bántani akarnak.