Borús napok, de talán újra kisüt majd a Nap...

Eléggé depressziós vagyok... próbálok megküzdeni vele, már amennyire lehetséges. Kéne valami változás, valami előrelépés az életemben, ami kimozdít ebből a rossz állapotból. Remény sincs most sehol, vagyis el van tűnve, csak a Facebook profilja "áll" egyhelyben, de semmi aktivitás. Nos, ezekután már nem is várom vagy remélem, hogy valaha másképp lesz, vagy szeretni fog, vagy egy picit figyelni rám. Azt hiszem a leginkább a szerelem fáj, amit iránta érzek... próbáltam elnyomni magamban az érzést, de sajnos dupla erővel törnek fel bennem az erős érzelmek. Szenvedek, igen k**ra szenvedek, de próbálok nem terhelni senkit a problémáimmal. Ugyan ki lenne rá kíváncsi? Maximum ha valaki tényleg szeretne és őszintén érdeklődne, hogy vagyok, és érdekelné mi van velem, talán annak el tudnám mondani a problémáim, de egyébként maradok itt a blogban ezekkel a dolgokkal, és nem viszem ki a valós életbe őket. A blogban sem szeretek ilyesmikről írni, az is gondot okoz, hogy fent hagyjam e a blogot, döntésképtelen vagyok... egyszer amikor még tanuló voltam, és elmentünk egy pszichiáterhez, és ki kellett tölteni egy tesztet - ami azt vizsgálta mennyire vagyok depressziós - volt benne egy olyan bejelölős rész hogy: "Nem tudok dönteni". Nos, akkor még a "hamist" tudtam bejelölni ennél, mostmár az "igaz"-at jelölném. Nem tudok dönteni. Így csak mérleghintázok a dolgokban ide-oda.... nehogy azt higgyétek hogy ez nekem jó. Kikészít. 

Hajj, leginkább arról szeretnék írni, hogy mennyire szeretném, ha Remény szeretne, ha írna, ha jelezne... de én csak egy arc, egy ember vagyok az ismerősei között a Facebookon, nem jelentek neki különösebben semmit - azt hiszem. Nagyon fáj.... Az a baj annyira szeretem, hogy ebbe sosem fogok tudni beletörődni, max nem foglalkozni a dologgal, félretenni. De attól még mert nem foglalkozok ezzel, még állandóan rá gondolok, állandóan őt nézem a mobilomban (oda vannak a képei lementve - persze cd-n is), és állandóan azt szeretném, ha írna.... nem jó, semmi sem jó.

Ráadásul most volt egy rémálmom, mégpedig hogy elveszítettük a lakást, és anyu mondta, hogy az utcára kerülünk, mert nem engedik meg, hogy a régi lakásban maradhassunk. És cicástul, kutyástul (álmomban még élt a kutyánk), fogtuk magunkat, és beültünk a kocsiba, és nem is tudom már hová, s merre indultunk, csak hogy megyünk, megyünk, mert nem maradhattunk "otthon". Szörnyű volt, nem volt semmim, csak anyuék voltak, de éppen jött a Tél, és nem tudtuk hogyan éljük túl az utcán vagy hogy hová mehetnénk... szerencsére felébredtem, és nem volt igaz.

És mostmár tényleg lefogyok, most szerencsére fogytam, és kezdek "kibékülni" magammal, az előbb belenéztem a szobámban lévő tükörbe, és egészen elégedett voltam már az arcommal - néha gyűlölöm és rondának látom - de most nagyjából tetszett is a kép. Furcsa, mindig másnak látom az arcom, van amikor megtörtnek és fáradtnak, máskor üdének és fiatalnak, de mindig más... sajnos többször látom a képet rossznak mint elfogadhatónak, de most szerencsére az ellenkezője igaz. És ha még fogyok valamennyit, még elfogadhatóbb leszek, talán a végén ki is fogok békülni magammal :-) Ez az egy pozitívum legalább van a mai napban.