Nem viselem el a "megjátszást"

Már egy ideje nem írtam a blogba, egyrészt mert eléggé üres vagyok, másrészt mert lett egy új cicám, Misty és ő leköti minden szabadidőmet. Nagyon szeretem őt, olyan mintha a gyerekem lenne. Csak tényleg nem igen jut idő másra most még amíg kicsike... meg eléggé aggódó típusú vagyok sajnos, s mindig azt figyelem nincs e valami baja, nem unatkozik e, stb. Állandóan vele foglalkozok, de igényli is. Főleg, mivel benti cica lesz, s itt pl nem tud vadászni, meg egyéb dolgokat amik kint lefoglalnák. Most éppen édesen alszik az ágyon, így jut nekem is egy csepp szabadidő. :-) Egyszerűen imádom őt, gyönyörű hatalmas kék szemei vannak. Valójában Reménynek akartam elnevezni, de azt "nem mertem", nehogy Remény megharagudjon, ha feltöltöm Facebookra a cicám képét és odaírom hogy Remény a neve. Másrészt azt sem akarom, hogy ez azoknak rosszul essen, akik esetleg szeretnek engem valamennyire. Bár aki itt olvas, az úgyis tudja, hogy Reményt szeretem, de Facebookon nem akarok ilyesmiket kiírni, azért nem vagyok olyan bátor tényleg, nem vagyok felkészülve az esetleges kommentekre ezzel kapcsolatban. Ha tudnám, hogy Remény szeret, akkor nyilván "nem szégyellném" közölni a világgal a dolgot, bár úgy is lennének kétségeim megtehetem e, Remény miatt.... meg mert mikor látom hogy pl mások feltesznek esküvői stb képeket (most ez függetlenül bármitől) akkor belőlem egyből előtör a kritikus, hogy "na igen, úgyis meg fogja valaki csalni a másikat". Nem tudom miért ez az első ami eszembe jut, de nem tudom magamban ezt kikapcsolni. Az a baj hogy a hibákra vagyok fókuszálódva, és sokszor magamról is nagyon lesújtó a véleményem. 

Meg kéne halni, de a múltban elkövetett hibáim, akkor is már örökérvényűek lennének, mivel megtörténtek már. Egyszer Xeannal beszélgettem, nagyon régen még arról talán, hogy a dolgokat nem lehet nem megtörténtté tenni. A beszélgetés valami olyasmi körül forgott, hogy karma, újjászületés, élet értelme vagy ilyesmi.... Én sokmindent nem megtörténtté akarnék tenni, tulajdonképpen a legjobb az lenne ha meg sem születtem volna. Ha megkérdeztek volna születésem előtt, hogy világra akarok e jönni, azt mondtam volna hogy NEM. Annak tükrében amiket már megéltem, és ha tudtam volna, akkor soha nem születek le. Talán egy tévedés vagyok, nem tudom akartak e egyáltalán a szüleim, vagy ha akartak is, tuti már megbánták. Ez ezer százalék, mivel én is bánom, hogy itt kell szenvednem, és ezenkívül nem is vagyok túl jó "gyerekük", nem lehetnek büszkék rám, itt vagyok betegen, munka nélkül, semmit nem tudok felmutatni, talán csak annyit, hogy próbálok mindenkihez jó lenni és szeretettel fordulni. Nem tudom ez mennyire valósul meg, mindenesetre próbálom, hogy így legyen. Aztán persze mindenkiben lehet hibákat találni, tudom, hogy rengeteg hibám van, hiszen ember vagyok, élek, és ez az élet és embernek levés velejárója. :-( És ami fáj, hogy SOHA nem leszek már tökéletes, mert ahogy írtam már, a múltban elkövetett hibákat nem lehet meg nem történtté tenni. Amit meg lehet tenni, hogy a jelenben próbálunk jobbak lenni, több hibát "leépíteni" önmagunkról. Ami tényleg nagyon nagyon nehéz, főleg mikor az ember boldogtalan, és sok a problémája, és lelki testi fájdalmai is vannak, és még felelős is valakiért. Szóval tényleg nem egyszerű, sőt nagyon is nehéz, de legalább meg kell próbálni. Az is valami talán..... vagy ki tudja.... lehet csak ezzel nyugtatjuk magunkat. A cicámnak nagyon jó gazdája, "anyukája" akarok lenni, és titokban Reménynek hívom magamban. Kicsit úgy érzem, úgy viselkedem, mintha Ő Remény lenne, hátha eljut Reményhez is ez a szeretet és törődés, amit a cicámnak akarok megadni, és igyekszem is. Én azt hiszem csak úgy tudok jó gazdija lenni Misty-nek (Akit titokban Reménynek hívnak), ha tényleg úgy bánok vele mint Reménnyel tenném. Mármint úgy értem, nyilván hogy nincs benne semmilyen szexuális tartalom, hanem a tiszta szeretet és rajongás, és az hogy mindent meg akarok adni neki, hogy tökéletes élete legyen egy tökéletlen világban. Reménynek is ezt kívánnám, ezt szeretném, és ha lehetne meg is adnám neki, de tudom erre soha nem lesz lehetőség. És azt hiszem ő "erősebb" nálam, mármint Remény, és kicsit fura lenne, ha én lennék a domináns, bár korban én vagyok az, de személyiségben és magasságban inkább ő....... szóval én nem tudnám Reménynek azt adni amit szeretnék, amiatt, hogy úgy érzem ő "felnőttebb" nálam, ami tudom elég égő, hogy én még ilyen gyerekszinten és önállótlan szinten vagyok, de ez már így alakult. Azért nagyon tudnám szeretni, csak ez egy nagyon furcsa "kapcsolat", ami közöttünk van, mert szerintem várná a dominanciát a részemről, de én még nagyon gyerek vagyok...... 30 évesen...... és ő pedig 22. Emiatt frusztrálva is érzem magam rendesen, félek azt hiszi, hogy nálam ez csak önmagam "fiatalítása", hogy ilyen vagyok, de tényleg ilyen a lelkem belül, és nem tudok felnőttesen viselkedni és megjátszani magam. Azt hiszem velem el lehet normálisan társalogni, tiniknek és öregeknek egyaránt, én nem érzem a kort, magamon sem, máson sem, csupán azt hogy a külsőségekben nyilván nem vagyok már huszonéves, de a lelkem sajnos még egy olyan 16 éves szintjén van leragadva. 

Néha úgy érzem, ezért sok volt osztálytársam lenéz, de én meg pont azt tartom picit "rossznak", ha valaki "túl felnőtt". Egy "gyermeki mosoly", vagy őszinte nyíltság szerintem sokkal jobban kinyit másokat, mint amikor az ember egy szerepmintának akar megfelelni.

ÉN NEM TUDOK SZEREPET JÁTSZANI!

Ez van, én gyerek vagyok belül, nem nőttem fel, és ezt nem csak úgy mondom. Nem tudok ügyeket sem intézni, meg pl ha amikor anyuval vagyok és találkozik egy ismerősével, én csak ott állok kukán mint egy megszeppent kisgyerek, meg sem szólalok, csak belül azt kívánom, érjek már haza, ne kelljen "megjátszanom magam" (nem is tudom - nem is szoktam), csak hogy tűnjek el a helyszínről is, és SOHA ne találkozzam felszínes emberekkel többé. De talán az a fő gond, hogy nem fogadom el az embereket, főleg akikben azt érzem és látom, hogy "szerepet játszanak". A szerepjátszást arra értem, hogy nem azt mondják amit gondolnak, nem érdeklődnek őszintén mások hogyléte felől, csak megvan az a bizonyos udvarias hozzáállás, hogy "puszi-puszi, hogy vagy, hol dolgozol, hogy alakult az életed?" - engem ez idegesít, és nem tudok ilyet tolerálni. Túlérzékeny vagyok, nem is akarok ilyen "csevejekbe" belemenni, gyűlölöm ezt, legszívesebben soha ne is találkozzam ilyen emberekkel, de sajnos szinte mindenki ilyen. Reményben érzem azt egyedül, hogy megnyílt eléggé nekem egy időben, mert talán érezte, hogy én is önmagam adom, és nagyon szeretem őt, és elfogadom, sőt hiba nélkülinek látom. Ezért talán picit "fontos" voltam neki, vagy talán jó érzéssel töltötte el, hogy ennyire szeretem őt. Vagy lehet hogy nem, mert neki ez mégis teher volt. Hjajj ez az állandó bizonytalanság és agyalás nálam...! Mindegy....be is fejezem már mára. Mert ennek szintén se vége se hossza, annyit beszélek hogy eszméletlen, de csak itt a blogban. A valóságban KÉPTELEN lennék erre, és ilyen nyíltan. Ezért találtam ezt a "hidat" az emberek és én köztem, ha már nem tudok "kapcsolatokat teremteni" a valóságban, legalább így ismerjenek meg páran, nem akarok eltűnni a süllyesztőben egy jelentéktelen senkiként, nekem szükségem van a kapocsra, a hídra. NA TÉNYLEG BEFEJEZTEM. De csak mára ;-)