Én tudom milyen Remény. Tökéletes. Látom benne a lehetőségeket, látom hogy milyen ő a lelkében. Én úgy gondolom, hogy itt a földi életben az emberek "nem tökéletesek", tehát vannak hibák. De én őt tökéletesnek látom, és szeretném ezt megőrizni magamban, azt aki ő valójában. És szeretném, ha ő is ilyennek őrizne meg engem, ahogy ismer. Talán ezért (sem) akarok / merek találkozni, mert tudom, a hibákat meglátjuk, ha valósan találkozunk. Nekem szükségem van rá, hogy ilyennek lásson Rem, amilyennek én mutatom magam, és ahogy megismert. Teljesen más lenne élőben találkozni. Tudom. Nem tudom honnan, de tudom. És bár lehet hogy ez így illúzió, de mégsem az, mert ismerjük egymást, ismerjük egymás lelkét. Szerintem én ismerem Reményt, és érzem, tudom milyen a lelke, és pontosan olyan csodálatos a teste is mint a lelke, sőt lehet hogy a valóságban még sokkal vonzóbb is, bár a képeit már nem múlhatja fölül semmi, olyan gyönyörű rajtuk. De talán a valóság mégis fölülmúlhatja, de én örülök, hogy láthattam őt legalább a képein, és tudom, ő pont olyan, pont olyan gyönyörű és sugárzó, és a szemei pont olyan gyönyörűek, meg az egész fiú. És tudom milyen a lelke, sebezhető, és ez számomra annyira gyönyörűséges...! Tetszik a sebezhetőség... nem tudom miért de az annyira, annyira gyönyörű. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése