~ Félek még mindig... nagyon!

Az a baj, ahogy én képzelem a dolgot Remmel, az nem fog megvalósulni. Én "azt várom", hogy írjon, hogy biztosítson róla, hogy nem kell félnem vele beszélni, mert nem fog megbántani, szeret és elfogad, és biztonságban leszek, ha beszélünk. Arra várok, hogy írni fog nekem, és leírja, hogy mit érez, hogy nem lesz semmi baj, nem fog olyasmit mondani a telefonban, ami nekem fájdalmat fog okozni. Én így képzelem, de tudom, ez megmarad vágy és képzelet szintjén, mert Rem nem ír, és én meg hiába várok... mégis mindig reménykedem, hogy írni fog, és leírja, hogy szeret és érdeklem, és nem kell félnem a telefonálástól, mert nem fog "bántódás" érni... De Rem is kissé félénknek tűnik nekem, ő nem az a kezdeményező típus szerintem. Bár nem tudom, de eddigi tapasztalatok szerint nem az. Vagy csak szimplán nem érdeklem. Inkább ez van. De valami oka csak van hogy hív, és szeretném hinni, hogy az, hogy hiányzom neki, és szeretné ha kapcsolatban maradnánk. Én nagyon nagyon szeretnék vele kapcsolatban maradni, de nem tudok "benne lenni" egy aktív kapcsolatban, én inkább magamnak való magányos típus vagyok. Kell a tudat, hogy szeret, vagy hogy gondol rám, de nincs mintám arra vonatkozólag, hogy milyen egy "normális kapcsolat". Nem tudom hogyan kell viselkednem, még sosem volt kapcsolatom. Jó, itt vagyok 30 évesen, de valahogy nem alakult ki bennem, hogyan kell ápolni egy kapcsolatot.... általában "kezdeményezőnek" mondanám magam, de nem tudom miért van az, hogy azt már nehezen viselem, ha jön valami visszajelzés... azt hiszem, ha nagyon mélyen magamba nézek, akkor a félelem az oka. Rettenetesen félek a csalódástól, attól hogy csalódást okozok, a fájdalmaktól, attól hogy megbántanak. Mert egyszer már megtörtént, és örök sebet ejtett rajtam. Elutasítottak, bár a betegségem miatt, de nagyon fájt, és még mindig bennem van az a seb. Az a helyzet, inkább "beletörődök", lemondok a legjobb dolgokról, csak hogy nehogy fájdalom érjen. Már nem bírok harcolni, már nem bírok több fájdalmat elviselni. Falak között élek, és azt várom, valaki lebontja ezeket a vastag falakat, biztosít róla, hogy minden rendben van, nem ér bántódás, szeretve vagyok. Bárcsak, bárcsak..... de nem, ez nem fog megtörténni..... tudom.... az kéne tényleg, hogy írna Remény, hogy nem lesz semmi baj, és szeret. De ha nem így érez és nem így gondolja akkor... ez van... és úgysem tudom megváltoztatni ezt, de én sem tudok lépni semmit. Nem szándékosan, de tényleg nem tudok lépni, és nem bírok beszélni, és találkozni sem......... legjobb ha csak magam vagyok, mert akkor biztonságban vagyok. :-( Pedig nagyon szeretem ŐT, de félek nagyon....