2013. március 25., hétfő

~ Inkább a szenvedés mint a hibák

Hol is kezdjem... egy ideig nem volt blog, és lehet hogy meghívóssá teszem, mert félek, hogy pár családtagom megtalálja. Ezenkívül gyakran rámjön az a para, hogy nekem "nem szabad" írnom, mert akkor az önző vágyaimat élem ki. De ez talán akkor megengedett, ha nem nyilvánosan írom - így nem olvassa mindenki, nem tudnak arról miket írok, csak egy-két fontos személy. Akik kritikusak lehetnek velem szemben azokat nem engedem be, akit pedig igazán érdekel, az tud kérni meghívót. 

Pár blogot olvasgattam, és az tűnt fel, sok ember nem azt írja amit érez, amit gondol, hanem tökéletes akar lenni. Persze bennem is van egy jó adag ebből a törekvésből, de szerintem a blog lényege az lenne, hogy arról írjunk amit érzünk. 

Most tulajdonképpen a mai napomról akartam írni, és pár érzésről ennek kapcsán. Ismét az evészavar van reflektorfényben, illetve ami a mai napom meghatározta. Azon gondolkoztam egész nap, hogy megihatok e egy csésze kávét tejporral, vagy bírjam ki holnapig, és majd holnap iszok. Aztán végül nem ittam (igaz, hogy még hátravan a napból), hanem megettem egy db rántott karfiolt, ami kb 3 falatnyi volt. Ezt is iszonyúan bánom, persze közben éhes is vagyok. Szóval nem tudom hogyan lehet kibírni egy életet így, de én már pár éve így élek, persze vannak bingék (falásrohamok), de ritkán. Vagy ha van akkor wc és hányás, de azt utálom, mert kockázatos, hogy meghallja mamám. Szarul vagyok, szeretnék enni, nagyon éhes vagyok, és ugyanakkor az jár folyamatosan a fejemben, hogy nem szabad.



Amiről még írni akartam, az az, hogy mostanában fokozottan jelentkezett a megfeleléskényszer, és szinte minden mozdulatot, mondatot megtervezek előre. Gyűlölöm ezt, de ha nem így élnék, akkor meg magamat gyűlölném. Kritikusan látom az embereket, olyan mintha lenézném aki nem tökéletes, és ezt az érzést is gyűlölöm, mert a lelkem mélyén még él a "régi énem", az aki a vágyainak élt, szabadon és boldogan. Milyen csodálatos idők voltak, bár valószínűleg sokan látták bennem a tökéletlenséget, vagy ki tudja... persze most sem jobb, egyáltalán nem jobb ez a tökéletesen megtervezett és kivitelezett élet. Mert így nem jó élni, ez szenvedés. Most is csak magamnak írom ezt, mert senki nem fog meghívót kérni tőlem a bloghoz, azt sem tudják már mi volt a linkje - valószínűleg. Így hülyeség is írni, de azért az illúzió megvan, hogy van értelme, és kielégítem ama vágyamat is, hogy írjak. (Hülye vágyak!)

Sokmindent megtagadok magamtól, de még ennél is lehetnék jobb, mert még mindig azt érzem, nem vagyok elég jó. Én akarok lenni a legjobb, Remény mellett. Remény a legjobb. De az a baj, hogyha hibázna nem tudom hogyan tudnám tolerálni... úgyértem, szeretem őt, nagyon, de félek, hogy kibillenek ebből ha látok valami hibát. Miért van ez, miért kaptam ezt a szörnyű érzést? Ezt a dolgot? Miért nem tudom szépnek látni a tökéletlenségeket? 

Gyűlölöm ezt a világot. Meg akarok halni, szép lassan, kiéheztetve magam, és a végén szívleállástól meghalni. Persze ha lenne egy olyan alternatíva, hogy valaha is boldog lehetek, és senkinek nem tűnnének fel a hibáim, illetve nem nézné, nem érdekelné, hanem így szeretne ahogy vagyok és FŐLEG ha én is szeretném magam így, az szuper lenne és akkor lenne értelme élni. De így nincs. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése