~ Új Értékrend

Muszáj kiírnom magamból amit érzek... úgy érzem rettenetesen hiányzik Rem. Nem tudok róla semmit, nem tudom jól van e... semmit. Úgy érzem még millió évekre a mától is szeretni fogom, nem tudok ezellen mit tenni. Megpróbáltam lekötni magam más dolgokkal, nem gondolni rá... egy ideig működött, de aztán mindig újra és újra felrémlett az arca, a lénye, a személyisége - egyszóval ő maga. Mindig itt van a szívemben. Állandó bizonytalanságban vagyok azzal kapcsolatban, mit gondol arról, hogy nekem van ez a blogom, nagyon nagyon félek attól, hogy ő ezért elitél, mert leírom a neten hogy mit érzek iránta, meg az evés problémáimról is írok. Félek, hogy lenéz emiatt, és mindig attól rettegek, hogy egyszer azt fogja mondani elég. Akkor talán azt tenném, hogy titkosan írnám a blogomat, titkos címen, mert nekem kell az, hogy leírhassam mit érzek, mi van bennem. Nem tudok az írás nélkül létezni :'-( Számomra ez megkönnyebbülés. A terhek lerakása egy kis időre. Nagyon szeretem Reményt, és az hogy néha R-nek hívom itt a naplómban azért van, mert félek, ha leírom nyíltan a nevét az őt esetleg zavarja. Mármint az, ha leírom hogy Remény. Pedig nyilvánvaló, hogy róla van szó, csak valahogy ezzel is véd(t)em magam a sebektől... nem tudom mit gondolhat rólam, lehet nagyon lesúlytó véleménnyel van... ezt nem szeretném, de megvan hozzá a joga, és úgy érez ahogy érez. 

Az a baj hogy túl érzékeny vagyok. Túlságosan adok a véleményére Reménynek. Ha azt mondaná zavarja a blogom, szerintem örök sebet hagyna bennem, de megérteném ha ezt mondaná. Pedig úgy de úgy szeretnék neki valamit adni, amit más nem tud. Valami értéket, valami olyat, amit a szívébe zárhat. Nem akarom hogy lenézzen engem :'-( Az nagyon fájna. Szükségem van arra, hogy valahol írhassak, ha már neki nem lehet. Illetve konkrétan ő nem mondott semmit arra, hogy én írok neki néha emailt, meg nem válaszolt, de ebből már következtetek arra, hogy nem igazán vagyok fontos a számára. Félek nagyon attól, hogy az, hogy én nyíltan kifejezem mit érzek iránta, az elriasztja, és nemhogy jóérzést nem okoz neki de rosszat. Ettől félek a legjobban. Egyes-egyedül ez az oka annak, hogy olyan sokszor eltüntetem a blogom. A bizonytalanság. A félelem. 

Szeretném ha szeretne... de tudom, ez túl nagy kívánság... így csak maradok itt magamnak, vágyakozva az elérhetetlen után. Úgy érzem mindennél és mindenkinél jobban szeretem Reményt! Mégsem teszek semmit, hogy legyen valami kapocs közöttünk. Passzív vagyok. Bezárkózom. És bentről lesek kifelé, megfigyelek, esetleg hárítok. Egyébként már nem akarok az evészavaromról írni itt a blogban, legalábbis nem akarom hogyha Remény olvassa ezt, hogy én mégjobban belerántsam a betegségébe. Ez a legutolsó dolog amit "szeretnék". Én azt akarom hogy meggyógyuljon, és biztos vagyok benne, ha hízna az nagyon jól állna neki, mert most vészesen sovány, és féltem nagyon. Nekem mindenhogy tetszik, de jobb lenne ha hízna, őszintén mondom. És igenis érdekel a sorsa, azt akarom, hogy minden rendben legyen vele. Én is szeretnék meggyógyulni, és nem akarok rossz példa lenni senkinek. Mostmár az a célom, hogy segítsek, és ne rontsak mások állapotán. Persze eddig sem akartam senkinek sem rosszat. Az írás felelősség, de én sokszor érzésekből írok, nehéz átgondolva írnom, amikor teli vagyok érzésekkel. Jól akarok lenni, de mégjobban szeretném ha Remény boldog és egészséges lenne!