R kell nekem, de távol van, és mivel neten ismertem meg, ezért félek, ha találkoznánk csalódna. Ha felhív megint nem jó, mert félek akkor is beégek és csalódást okozok neki, és rájön, hogy egy nagy nulla vagyok. Írni még csak-csak tudok, de ha spontán beszélni kell akkor az nem megy. Nekem JÓ az, hogy tudom létezik, hogy nem nyilvánul meg, de ott a tudat, hogy VAN, és szerethetem. Nem akarok hozzá közel / vagy közelebb kerülni. Vagy max akkor ha teljes biztonságban tehetném ezt meg, és szeretne, és nem érhetnének közben sebek. De úgy, hogy van a kockázat, úgy nem akarok semmit. Valószínűleg ő sem, de jobb még ez is mintha nyomulna vagy mittomén. Mondjuk az tuti nem lesz soha, mivel valószínűleg meleg, vagy ha nem is az, akkor sem én kellenék neki. De mindegy. Most tulajdonképpen a leges legideálisabb helyzet áll fent: nem tudok arról, hogy valakivel együtt lenne, szeretem, nem üzen, nem keres, így teljesen olyan mintha "együtt lennénk". Tényleg megélem ezt vele, bár tudom ez csak önbecsapás. Olyan nehéz leírni ez így milyen "kapcsolat", de talán van aki megérti. Olyan illúziórikus. Bebeszélem magamnak hogy azért nem nyilvánul meg mert szeret. De TUDOM, ez nem így van. De ez már "nem számít", hiszen a saját kis álomvilágomban leledzem. Nekem így jó. Azért nagyon felkavarna, ha megtudnám, vagy leírná, hogy nem szeret vagy hogy összejött vkivel. Mégha igaz is, de nem akarok róla tudni. Vagy inkább tudnom kéne róla? Úgysem fogja ezt közölni, de akkor meg összetörne az egész kép. A felépített vár. Hát én így élek, hogy minden nap van kire gondolnom, aki ráadásul nagyon helyes, nagyon vonzó és akit mindenkinél jobban SZERETEK!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése