~ Miért nem...

Fáj a magány. Bár rengeteg ember foglalkozik velem, mégis végtelenül magányosnak érzem magam. Mert az az egyetlen egy fiú, akit szeretek, nem adja jelét, hogy érdekelném. Talán tévedhetek is, de ha érezne valamit, talán írna egy sms-t vagy emailt. Egy sms igazán nem sokból áll, de arra gondolok, talán neki nehézséget okoz írni. De akkor is. Csak pár szó. De megértem ettől független, hogy neki az nem megy, vagy... nem akar írni. Talán hívni is csak azért hív hogy elmondja, hagyjam békén. Nem olyannak ismerem, de elképzelhető hogy ezért hív. Én meg mindig kalkulálok... hogy mi van ha ez, meg az, meg amaz. Mintha olyan szuperül tudnám más mit gondol, holott halvány lila fogalmam sincs. De ha nem tudatják velem, én meg nem tartom bekapcsolva a telefont akkor magamra vessek. Úgy írnék, valami értelmeset, de nem tudom miről is írhatnék. Mindig R-re gondolok. Egész álló nap. És ez kikészít, mert reménytelen az egész. Főleg azért, mert én KÉPTELEN vagyok szociális kapcsolatra. Hiába a vágyakozás, az elméletben való "szép vár felépítése" (szimbolikusan: a vár, mint kapcsolat), ha egyszer úgysem valósulhat meg. Állandóan csak vágyakozom és kielégítetlen ez a vágy és ez fáj nagyon... a múltkor ugyan ismét éreztem, hogy egy test mintha símogatott volna, és szeretkeztünk volna, olyan volt mint egy asztrál szex (én csak így hívom), nem láttam az illetőt, fizikailag nem volt jelen, de mégis jelenlétet éreztem. R jelenlétét, de lehet csak beleképzeltem, mert ezt akartam hinni. Hát nem akarok megint egy évet várni, hogy ez megismétlődjön, de ezt nem én irányítom. Olyankor iszonyatosan jó érzés, csak fekszem és érzem, mintha valaki velem lenne, illetve szeretkeznénk, és én passzív lennék, illetve kicsit mintha fiú lennék, úgy mozgok olyankor, de nem direktben-szándékosan, hanem önkéntelenül. Lehet hogy fiú voltam előző életemben? Mindegy végülis, de hiányzik Rem - ebből az egészből ismét ezt akartam kihozni, és azt, hogy tehetetlennek érzem magam, és reménytelennek az egész "helyzetünket". Miért nem lehet... valami kielégítő és jó a valóságban? Miért nem élvezhetem kicsit az élet nevű létezést? Miért érzek szenvedést, mikor még talán oka sincs?