Azt hiszem az, hogy jobb életem lesz ha lefogyok - önáltatás. Már réges régen belekerültem egy betegségbe, aminek evészavar a neve. Minden nap küzdök a gyengeséggel, elesettséggel - na meg a családdal. Nem vagyok boldog kicsit sem, önmagam árnyéka vagyok, és erről ma egy szalonnasütés alkalmával meg is bizonyosodtam. Egyszerűen "nem voltam jelen"... testileg jelen voltam, de a lelkem teljesen máshol, dekoncentrált voltam végig, nem tudtam odafigyelni és felfogni, miről beszélgettek a rokonok, néha úgy tettem, mint aki érti, néha még el is nevettem magam egy egy viccen, de a tudatomig már nem jutott el hogy tulajdonképpen én mi a fenén is nevetek? Belül sírtam, és gyenge voltam, és fáradt és elesett... nem értettem a többiek felszabadultságát, csak ültem magamba roskadva, egy szót nem szólva, míg a többiek vígan el voltak, nagyokat hahotáztak egymás poénjain, én meg magamra erőltettem egy olyan arcmimikát ami inkább grimasznak hathatott így belegondolva, mivel erőltetett volt. Nem voltam közéjük való, éreztem, nagyon kilógok, és a pillantások az alakomra külön feszélyeztek. Amikor beléptem az ajtón a rokonunkhoz, rögtön az egyik rokon azzal kezdte, de gebe vagy! Én meg próbáltam magamra erőltetni mosolyt, meg jópofán válaszolni, valami olyasmit nyögtem ki, hogy hát most ez van, elvagyok így, nem érzem magam rosszul, pedig ha tudnák mennyire ramatyul vagyok belül! De enni nem akarok (nem tudok), a szalonnasütésen is csak mamámnak sütöttem szalonnát (én amugy sem eszem húst és zsírt - tehát ami állati eredetű - meg a zsír eszméletlenül hízlal), szóval így telt el a mai nap, azért nem volt olyan szörnyű, de mintha ott sem lettem volna tényleg, csak egy szellemtestem, ami nem látszódik, senkinek nem tűnik fel, csak ott lebeg a társaság körül, tényleg mint valami kísértet, aki csak megfigyeli az emberek reakcióit, nyugtázza, majd továbbáll. Hát kb így éreztem magam, semmi értelme nem volt az egésznek. Nem is nagyon szóltak hozzám - mit is szólhattak volna, vagy kérdezhettek volna egy szellemlénytől? XD aki nem él, csak van.
Betegnek érzem magam, és ma észrevettem, hogy a testemen apró piros pöttyök keletkeztek, olyan mint a himlő, remélem nem valami komoly, de az egész testemen elszórtan jelentkezett... nem merek itthon szólni, mert csak dokihoz cipelnének, a doki meg majd megállapít valami halálos betegséget, vagy ami mégrosszabb, lehet valami műtétre előjegyez, vagy vérvételre küld. Nem, nem nekem való ez a herce-hurca, én majd szépen rendbejövök magamtól. Vagy ha nem akkor szenvedek tovább. Az evészavarból viszont nem akarok gyógyulni, ugyanis nem akarok hízni, sőt még fogyni akarok sokat. Ma mamám már kórházzal fenyegetett, hogy felhívja a pszichiáterem, és TUDOM, ha ezt tenné a pszichiáternek is feltűnne, hogy 10 kg-al kevesebb vagyok mint amikor utoljára látott, és beutalna a kórházba, ahol mégha nem is táplálnának mesterségesen (mivel nem vagyok vészesen sovány), de rámerőszakolnák az evést, és mindig muszáj lenne ennem. Ez nem hiányzik kicsit sem, amugy is lent vagyok lelkileg most, R-et sem merem felhívni, minden összejött, nem vagyok jól, és legalább az maradjon meg nekem, hogy koplalhassak. Nekem ez biztonságot ad. Azon gondolkoztam, ha a doki megkérdezné tőlem, vajon miért alakult ki nálam ez a nemevés, hogy valószínűleg azt válaszolnám, hogy azért, mert nem érzem magam biztonságban. És azon is gondolkoztam, ha lerajzoltatná velem önmagam, akkor egy kötélen egyensúlyozó lányt rajzolnék egy szakadék felett (mintegy szimbolizálva a bizonytalanság érzését).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése