A Kisherceg Rózsája

Két dolog jutott most eszembe. Az egyik az írásaim színvonala. A másik hogy változtam, és már nem az vagyok aki voltam. Kezdem az elsővel.

Régebben hosszú-hosszú oldalakat tudtam írni, érzelemből, szenvedélyből, nem törődve azzal hogy vajon másnak megfelel e, hogy elég jó vagyok e, hogy érdekes e amiről írok - egyszerűen csak írtam ami jött, ami kikívánkozott. És visszaolvasva volt egy időszak a naplómban amire tényleg büszke vagyok, talán 2009-2011 környéke. Nem minden írás makulátlan természetesen, sokat átírnék még most is, de akkor valahogy jobban harmóniában voltam önmagammal. Még akkor is ha a szenvedésekről írtam, de ki tudtam magam fejezni, arról írtam, amit éreztem, és nem arról ahogy élek. Most inkább csak az üresség van, a semmitmondó hosszú monológok, önmagammal való "kommunikáció", de ezt még annak sem lehet nevezni, jóindulattal sem. Olvasom mások blogjait, és csodálattal vegyes irigységgel veszem észre, hogy bizonyos blog írók, akár könyvet is írhatnának olyan jók az írásban, gyönyörű kifejezések, rafinált és egyben humoros szófordulatok egyvelegét ötvözik írásaikban. Én sosem leszek olyan jó, nincs tehetségem, szavakat leírni mindenki le tud, de az érdekes írásokhoz művészi érzék kell. ANNYIRA szeretnék jó író lenni! Nekem az írás régen olyan volt mint a levegővétel, nem tudtam nélküle élni. Most sem, de már nem érzem azt a szenvedélyt, azt az érzéket amim régen volt. Mondjuk régen sem voltam soha elégedett azzal ahogy és amiket papírra vetettem, de legalább éreztem, hogy "lélegzem". Most mintha víz alatt fuldokolnék és kapkodnék levegő után. kétségbeesetten. Nem tudok jól írni. Nem vagyok jó semmiben. Vagy ha valamiben jó is vagyok én nem érzem, és nem tudom mi az. Istenem, folyton ez a megfeleléskényszer, már legszívesebben elmenekülnék valahová, ahol csak magam vagyok, csendben, sötétségben burokban. Ja igen, most ugrott be erről is írni akartam. 

Hogy én tulajdonképpen egy burkot építettem magam köré, hogy ne tudjon senki megbántani. Minden és mindenki elől véd ez a burok, búra, vagy fal ha úgy tetszik. Elzárom magam mindentől. Bezárkóztam, és nem szándékozom kidugni még az orrom se. Sötétség és reménytelenség és csend és nyugalom van idebent, de ez nem boldogság. Ez csak egy védelem. Biztonság. Mindentől megvéd, mint a sündisznót a tüskéi és mint a teknőst a páncélja. Lassan már én magam sem találom a kijáratot, nem tudom mikor és hol léptem be ebbe a burokba, csak azt hogy már egy jó ideje ebben vagyok, elzárva magam minden külső behatástól. Ha pl valaki bánt, én érzéketlen maradok, pedig normál esetben annyira fájna és akkora lelki sebet okozna még egy apróbb bántás is, hogy nem biztos hogy fel tudnám dolgozni az életben. De... ha nem veszek tudomást a külső hatásokról, a körülményekről, a bizonytalanságról, mások gyűlöletéről vagy akár szeretetéről és törődéséről, akkor én - BIZTONSÁGBAN VAGYOK. Olyan mintha nem léteznék. Ez nekem "JÓ". Nincs világ, nincs élet, csak én és a zárt búra ami megvéd mindentől. Amióta ezt a falat felépítettem, már nem félek beszélni arról mit gondolok őszintén, mert nem érhet bántódás. Bármit mondanak, bárhogy támadnak, bárhogy elutasítják aki vagyok, nem eshet bajom.

Különleges akarok lenni valakinek, mint a Kishercegnek a rózsája és úgy rémlik mintha búrát tett volna a rózsára, de ez nem biztos. Nem olvastam csak részleteit. Azt akarom valaki lásson be a búra mögé, és meglásson engem, és megszeressen, és lassan a búrán kívülről felvegye velem a kapcsolatot, kezdetben csak úgy hogy várakozik és figyel. És türelmes, mert fontos vagyok neki. Aki bármennyi időt képes eltölteni a nézéssel a búra előtt, nézne engem az üvegen keresztül és "gyönyörködne" bennem. (Nem mintha olyan szép lennék, de talán ha valaki annak látna az csodálatos lenne!). Várok egy Kishercegre, akinek én lennék a Rózsája. 

Ez olyan tündérmese szerű tudom, meg talán nyálasan hangzik, de mégsem az, mert számomra ez egy komoly és őszinte vágy... ha R lenne ez a Kisherceg, akkor én lennék a világ legboldogabb lénye! miért nem ül le és várakozik, és találja ki a gondolataimat telepátiával? Pedig nem nehéz dolog, én mondom. Csak csendre, megértésre, és türelemre vágyom, nem kommunikációra, hanem jelenlétre, szeretetre, és figyelemre. Nem kell ahhoz verbális kapcsolat, hogy érezzük a másikat. Aki ismer tudja hogyan érzek, aki meg nem az majd kiismeri hogyan is "működöm", nem vágyom extra teljesítményre, erőfeszítésre, energiabefektetésre, pusztán csak - SZERETETRE. A szeretet nem hiszem hogy aktív, inkább passzív. Tehát csak van önmagában. Létezik, jelen van, de nem cselekszik. Nem erőltet rád semmit, és nem vár el semmit. Csak TUD és ÉREZ. Tudom, hogy R ezt érti. Vagy érzi belül. Nem akarok csalódni, nem akarom félreismerni, de hiszem ő belül ugyanerre vágyik. 

Egyébként legbelül elméletben vágyom a "szexre" - de ez olyan durva hideg csúnya szó, hogy szex. A szerelmeskedés is kissé illetlen, bizarr megfogalmazás. Talán szeretetkapcsolat vagy telepátia, ez tetszik. De vágyom rá, hogy érintkezzek a szeretett személlyel, igazán, testileg, fizikailag, érzelmileg. Szeretném érezni R testének melegét, szeretném símogatni ölelni a "hibáit", és ölelkezni vele meztelenül..... de ami a pornófilmekben van az számomra durva és állatias, hihetetlen hogyan kiforgatják a testi szerelmet, hogy lealacsonyítják, mennyire eltorzítják azt ami a világ legcsodálatosabb dolga kéne legyen két igazi szerelmes ember között! A Szerelem gyönyörű, felemelő, és fantasztikus, és a testi szerelem is leírhatatlan ha két ember igazán összetartozik és vonzódnak egymáshoz igaz szerelemmel! Én R-et ily módon szeretem, sőt imádom, sőt a rajongásig szerelmes vagyok belé. De nagyon félek tőle, hogy ő ezt rossz néven veszi, vagy hogy megsebez. Bíznom kéne benne, de félek ő sosem fog rám úgy tekinteni mint én őrá. Mégha belül azt is érzem szeret, a tudatom azt mondja, nem, ő a fiúkért van oda, a helyes sovány tini fiúkért, mert ők vonzóak és R-hez illenek. De R-et soha senki nem fogja úgy szeretni ahogy én szeretem, de ugyanakkor nagyon félek ezt kifejezni számára nyíltan, szavakkal, mert félek a sebektől. Belehalnék ha megsebezne. De még mindig inkább az igazat tudjam, mint azt, ami nem a valóság. Az eszem, a logikám azt mondja nem szeret. Az érzéseim meg azt hogy igen. Mert érzem hogy szeret, illetve érzem a szeretetét és az én szeretetem iránta. Ő A MINDENEM! Még akkor is ha elérhetetlen. Még akkor is jó rajongani érte, ha lesz valakije és boldogan ellesz nélkülem. engem akkor is boldoggá tesz az hogy SZERETHETEM! De a legboldogabb akkor lennék, ha vele lehetnék, testileg is, és éreztethetném vele, mennyire megmozgat belül, milyen hatásokat vált ki belőlem érzelmileg. Annyira gyönyörű érzéseket, hogy azt leírni nem tudom!

A másik témát most hanyagolom (hogy változtam), mert ez egy sokkal jobb téma lett amit most leírtam, és így is gondolom, érzem!