Skizofréniám története

Történetem olyan 16 éves koromra nyúlik vissza, amikor a szüleim elváltak. Akkor költöznünk kellett, s emlékszem nem az viselt meg, hogy ezentúl anyunál leszek, s aput ritkán látom, hanem az hogy el kell hagynom szeretett otthonomat, és egy teljesen új, ismeretlen helyre költözni, és ezentúl ott élni az életemet. Megtörtént a szüleim válása, elköltöztünk egy sokkal rosszabb, barátságtalanabb helyre, bár anyu igyekezett othonossá tenni, mégsem olyan volt mint az én régi, álomotthonom, ahol szinte születésemtől kezdve éltem, és ahol sok sok gyerek élményt szereztem.

A költözés után kezdődtek a gondok, de nem csak velem hanem testvéremmel is. Állandó veszekedések, kiborulások a családban, nem bírtam, és egy alkalommal betörtem a szobám ajtajának üvegét, amikor tesómmal veszekedtünk. Anyu ekkor határozta el, hogy pszichiáterhez fordul a problémáinkkal. 17 éves lehettem akkor.

Egy pár hónapos pszichiáterhez járás következett, ahol próbáltak tanácsokat adni nekünk és anyunak, hogyan kezeljük az új helyzetet (költözés és anyu válása), megpróbáltak abban is tanácsot adni, hogyan legyünk ismét család. Én anyut hibáztattam, hogy elköltöztünk, meg aput, hogy az addig biztonságos életem, hirtelen darabokra hullott, és nem volt a családban már családfő, így ez is teljesen új helyzetet idézett elő. A pszichiáter azt mondta, tesóm azért ilyen agresszív, mert próbálja bepótolni az apa szerepét (persze sikertelenül), illetve azt a szerepet ami a családot irányítja. Valójában ez nem volt igaz, mert testvérem is ki volt bukva, és inkább kihasznált minket mindenféle értelemben, érzelmileg zsarolt minket. De tudom, rajta így ütközött ki a sok változás okozta stressz.

A pszichiáter személyiség teszteket töltetett ki velem. Aztán már nem emlékszem pontosan milyen gyógyszert írtak fel, de megálapították nálam a mély depressziót. Nagyon elkeseredett voltam azokban az időkben, és mindemellett suliba is jártam, nagyon magamba fordultam, nem voltak barátaim, egyedül ültem a suliban a padban. Mindenki vágta rólam, hogy valami nem oké velem. Egyedül próbáltam megküzdeni a gondjaimmal, sokszor kimaradtam a suliból, arra hivatkozva hogy rosszul érzem magam, fáj a hasam, mindegy mit találtam ki, csak hogy ne kelljen emberek közé mennem. (Azt hiszem ekkoriban kezdődött el, a még nem diagnosztizált, de a mostani pszichológusom által kimondott és megállapított szociális fóbiám).

Végigcsináltam a gimit, bár kihagyásokkal, de elvégeztem, leérettségiztem, talán közepesre. Persze ahová tovább akartam tanulni, oda nem vettek fel, túl magasra tettem a mércét, művészeti suliban érettségiztem, és szerettem volna az Iparművészetire felvételt nyerni, de persze hogy nem vettek fel. Máshová sem. Akkor el kellett kezdenem azon gondolkozni, hova tovább. Nem voltam jól, antidepresszánsokat szedtem, de még komolyabb diagnózist nem kaptam a pszichiátrián.

Aztán kb két évet itthon „lézengtem” emberektől elzárva, azon gondolkozva, hogyan tovább. Majd Egerbe az Eventus Művészeti Szakközépiskolába felvételt nyertem, életemben először kollégista lettem. Akkoriban leveleztem egy angol férfival, akibe beleszerettem, és napi szinten váltottunk emailt, de olyan hosszú emaileket, amilyeneket azelőtt soha. Akkor már nem stimmelt valami velem, elkezdtem azt hinni, hogy ő a kedvenc énekesem, és rávetítettem ezt a képzetemet, és sokszor nagyon furán értelmeztem az írásait (pedig angolul írt), valahogy „átvitt értelemben” olvastam, kétértelműen, sőt többértelműen, mintha minden rólam és hozzám szólna, még az is amit egyébként nem rólam írt.

A családnak feltűnt, hogy nagyon sok időt töltök a gép előtt, és az is, hogy nagyon furán viselkedem, sokszor olyasmikről mesélek, amik nagyon idealisztikusak, és álomszerűek. Látták, hogy nem a realitás talaján mozgok, de akkor még nem volt nyilvánvaló senkinek, hogy a skizofréniám tulajdonképpen ekkor vette kezdetét (persze diagnosztizálatlanul).

Szóval elkezdtem Egerben az új sulit, új hely, kolesz, szobatársak, minden új, szülőktől, családtól távol. Azt tudni kell, sohasem voltam távol a szüleimtől, maximum egy-két napra, ha nyaralni mentek (én pedig hamarabb ellógtam haza a nyaralásból). Kétségbe voltam esve, hogy elveszítem az én „titkos barátomat”, Alan-t, akit én Jonnak hívtam magambam (Aki a levelezőtársam volt). Mindennap elmentem Egerben az internet kávézóba, és órák hosszat írtam „Jon”-nak. Katival (a szobatársammal) sokat lógtam együtt, nem sejtve hogy ezt nem helyesen teszem (amikor beteg lettem kinevetett, és magamra hagyott). Fura gondolataim voltak, furákat beszéltem másoknak, Katiéknak is feltűnt. Ugyanakkor még mindig depressziós voltam, de a szobatársaim feledtették a fájdalmakat, a sok szenvedést. Egyik késő délután éppen a koli szobában csináltam az angol házimat, amikor egyik lány bekopogott, hogy el kell valamit mondania nekem. Én örömmel fogadtam, de ő azt a hírt hozta, hogy nem járhatok tovább a suliba. Először fel sem fogtam, hanem nagyon szomorú lettem, de gondoltam biztos félreértés. Később megérkezett Kati is a suliból, és megkérdeztem ő mit tud erről. „A hír igaz, sokat hiányoztál, nem járhatsz tovább”. Ekkor kiborultam, de Kati vígasztalt, hogy majd beszélünk az igazgatóval. Aztán mondta hogy ne gondoljak rá, megoldjuk. Elkezdtünk beszélgetni. Már sötétedett, de még mindig csak ketten voltunk a szobában. De ekkor már éreztem, hogy valami kitörni készül belőlem, és nem lesz jó vége. Hallucináltam mindenféléket, mondatokat, sugallatokat, gondolatokat, embereket. Kérdezgettem mi folyik itt, mi történik, Kati azt mondta nagyon fél és nem mondhatja el. Végül kibökte hogy valaki drogot kevert a kajámba. Ekkor végleg kibuktam. A gondolataim villámgyorsan pörögtek, az agyam kb 80%-át kihasználtam, minden egyszerre ömlött belém, a gondolataimba, mindent felfogtam, olyan volt az egész mintha mindentudó lennék, de nagyon kimerített és megijesztett ez a megtapasztalás.Olyan helyzet is volt aznap éjjel, mintha a gonosszal (Sátánnal) harcolnék, és fizikálisan is „birkóztam” vele, holott nem volt ott senki. Mint utóbb kiderült ez is hallucináció volt. Azt nem tudnám leírni mit éltem át azon az éjjelen a drog hatására, de iszonyatos szenvedés volt, az agyam iszonyatos tempóban pörgött, és majdnem átmentem a „túloldalra” is. Soha soha nem éltem át hasonlót azelőtt. Mások mondatai erőteljesen visszhangzottak a fejemben, és próbáltam mindent megérteni, ki mit és miért mondott. Kikészültem és tudathasadásom volt (ez is utólag derült ki, jóval később).

Aztán másnap reggel, arra ébredtem (valahogy elaludtam mégis éjjel), hogy a rádió be van kapcsolva, és hozzám beszélnek belőle és utasításokat adnak, hogy mit csináljak aznap. (Ez a skizofrénia tünete volt mint később kiderült). Én készpénznek és parancsnak vettem mindent amit a rádióban mondtak. Elindultam hát a könyvtárba, hulla fáradtan, kócosan és kimerülten, hogy elhozzak valami csomagot amiről fogalmam sem volt hogy mi és miért és kinek kell elhoznom. Megérkeztem a könyvtárba, ahol mindenki furcsán nézett rám. Én azt hittem figyelnek, és mindenki ismer és hogy tudják mit gondolok. Hogy minden gondolatomat tudják. Emiatt nagyon rosszul éreztem magam, és próbáltam a gondolataimat kontrollálni. Végül sorra kerültem a könyvtárban, de közben kiderült, én nem a könyvtárba mentem hanem a postára, de én azt könyvtárként fogtam fel. (a fogalmak összekeveredtek bennem). Mondtam a pénztárosnak vagy kinek hogy egy csomag jött nekem (persze nem jött semmiféle csomag csak a rádióban hallottak miatt képzeltem azt). A nő kérdezte milyen névre és hogy kaptam e papírt amivel átvehetem. Mondtam hogy nincs nálam papír de iszonyat fontos hogy átvegyem a csomagot – persze nem tudtam semmi konkrétumot mondani a csomagról, és arról sem ki küldte. Akkor mondta a nő, hogy sajnálja de így nem adhat ki semmit, és főleg hogy azt sem tudja milyen csomag. Aztán elballagtam onnan, és nem tudtam mi a következő lépés. Gondoltam az utcán a hirdetőtáblák majd „megmondják”. Emlékszem választ is adtak, és úgy irányítottak mindenfelé, pl ha láttam egy olyan táblát hogy Menjen 30 km-t a Sparhoz, akkor én azt készpénznek vettem, és képes voltam annyit gyalogolni. Így bejártam össze vissza a várost, míg valahogy visszakeveredtem a koliba. Ott furán és kétértelműen beszéltem, a szobatársaim gúnyolódásnak fogták fel, pedig csak nem voltam magamnál igazán. Jobban mondva egy sub-ban voltam (skizofrénia aktív periódusa, pszichózis). Azt gondoltam akkor hogy én vagyok Jézus Krisztus és ezt mondtam is a szobatársaimnak, hogy nekem életfeladatom van, és már nem tudok úgy kimenni az utcára, hogy ne ismerjenek fel az emberek. Féltem ezután kilépni az ajtón. Rettegtem. Rettegtem, hogy minden gondolatomat tudják, és ezt fel fogják ellenem használni.

Ilyen állapotban utaztam haza Egerből, Békéscsabára. Otthon anyunak és mamámnak feltűnt, hogy valami nem oké, de nem gondoltak semmi olyanra ami később nyilvánvalóvá vált (hogy paranoid skizofrén vagyok). A hétvégét otthon töltöttem, mindenféle téveszmével és félelemmel, ami a skizot jellemzi. A Tv-ből folyamatosan beszéltek hozzám, hol jókat, hol negatív dolgokat. Nagyon színes de egyben félelmetes megtapasztalás volt. FÉLTEM. Minden percem a félelem töltötte ki. De a hétvége elteltével vissza kellett utaznom Egerbe, és emlékszem a buszon azt láttam mintha minden utas sírna. „Engem síratnak, mert én vagyok Jézus” – gondoltam magamban és továbbra is rémült voltam teli félelemmel. Egy lány a buszon éppen telefonált előttem, és azt mondta a telefonba hogy „..szerintem hívd fel…”. Ezt is magamra vonatkoztattam, és vettem ott helyben a telefont és felhívtam Katit. Utána megékeztem Egerbe, már magam sem tudom hogyan jutottam el a koleszig.

Ott volt már a másik szobatársam Anna, és szólt a rádió. Alig vártam már hogy „üzenjenek” nekem a rádióból. Meg is történt, Pataki Attila személyében, aki azt üzente, „jó volt a hétvégi nyaralás”, persze ezt is az én saját hétvégémre vonatkoztattam, és mintha ő is tudta volna mit gondolok. Aztán felcsendült a rádióban a „Hűtlen”. Úgy éreztem, Jézus megbukott, azaz én mert „hűtlen” voltam Istenhez. Ilyen dolgok történtek még sorozatban a koliban. Aztán megjött Kati is. Megint egyedül maradtam vele és beszélgettünk. Persze a beszélgetés elment egy bizarr, nem normális kommunikációba, mivel már „beteg” voltam. Akkor éjjel olyan rosszul lettem, és állítólag még az ablakon is ki akartam ugrani (hozzáteszem én erre nem emlékszem csak mesélték utólag), hogy először hívták az orvost, majd hívták a szüleimet. Amikor anyu bejött a koliszobába, azt sugallta egy „hang”, hogy mondjam azt hogy „Ki maga? Nem ismerem magát, az én szülőm Jézus és Isten!” – és ezt is mondtam. Anyu sírva fakadt, de én „nem hatódtam meg”, mivel teljesen másképp járt az agyam mint egy normális embernek. A doki azt mondta tipikus „paranoid skizofrén” tünet. (Anyu ekkor szembesült azzal, hogy a lánya – én - sajnos nagyon beteg, skizofréniás). Hazavittek,az úton hazafelé a sötétben feltűnt hogy egyetlen egy kocsi sem jön szembe.Kérdeztem, hogy lehet az? Anyu azt mondta, mert éjjel 2 óra, s közben láttam anyun hogy nagyon ki van ő is. De én ragaszkodtam ahhoz a gondolathoz, miszerint értem ürítették ki az utakat, mert Jézus vagyok és nem szabad hogy meglássanak „illetéktelen szemek”. Láttam a villódzó fényeket, mikor néhol egy egy lámpa megjelent, és igyekeztem elkerülni a szememmel a fényt, gondolván „fel akarnak erőszakkal ébreszteni”. Ezt is átvitt értelemben értettem.

Otthon anyu azonnal el akart vinni a pszichiáterhez, de nem voltam hajlandó elhagyni a házat. Aztán nagy unszolásra csak pólóban és papucsban voltam hajlandó elmenni (Tél volt). Így elvittek a pszichiáterhez reggel, mindenki furcsán nézett. Megint azt gondoltam azért, mert tudják a gondolataimat. A pszichiáter várójában ment a TV. Abból is ömlöttek a hozzám szóló infók. A pszichiáternél össze vissza beszéltem, nem bíztam meg benne. Ő berendelt Gyulára a pszichiátriára. Hadakoztam, de elvittek. Útközben azt képzeltem, én vezetem a kocsit, és érzékeltem minden mozdulatot amit a sofőr. Iszonyatosan féltem, hogy „balesetet okozok”… valahogy „robotnak” fogtam fel azt aki vezetett, s azt hittem az én gondolataim irányítják a kocsit. De valahogy eljutottunk a pszichiátriára. Emlékszem azt hittem az egy börtön vagy büntetőintézet, és örökre bezárnak oda. Hiába magyarázta anyu hogy itt meggyógyítanak, nem hittem neki, azt hittem, Hitler idejében vagyok és ott meg fognak kínozni. Nagyon féltem! Teljesen kuszák voltak a gondolataim, nem reálisak. De én valóságnak éltem meg! A kórházban volt olyan hogy a földön mászkáltam, mert azt hittem, az orvosok nem látnak csak hallanak, és így nem hallják meg ha nem a kopogós papucsban megyek ki. Így hangtalanul másztam a padlón, és meg akartam szökni. De nem sikerült. Még mindig azt képzeltem, ez valami náci haláltábor. Nem akartam enni mert azt hittem halálos méreg van az ételben. A gyógyszerről is ezt gondoltam. Mivel nem akartam bevenni a gyógyszereket, injekciót adtak. De az is egy tortúra volt, mivel nem hagytam magam. (Máig bennem van az érzés, hogy a gyógyszerek „mérgek”. Ezt nem tudtam kiűzni magamból). Sokat hallucináltam a kórházban. Aztán emlékszem nem lettem jobban, de kiengedtek anyuékkal. Jöttek értem. El sem hittem, hogy én kiszabadulok onnan! „A haláltáborból!” Otthon is folytatódtak a tünetek. Vagy 3 évig is még gyógyszer mellett fennálltak a tüneteim. Utána kezdtem jobban lenni, ki tudja mitől. Mindenféle gyógyszerrel próbálkoztak. Volt Risperdal Consta, Zyprexa, Invega, meg még nem tudom mi, de sokféle. Párszor visszaestem, párszor abbahagytam a gyógyszereket is. Soha nem tudtam tünetmentes lenni, ha abbahagytam a gyógyszereket.

És most itt vagyok a gyógyszerek fogságában, tünetmentesen ugyan, de alig reménnyel a szívemben, mert azt mondták ez egy életreszóló betegség. Paranoid Skizofrénia. Egy címke. Egy betegség. Egy diagnózis. Ez lennék én? Nem tudom. Néha azt hiszem igen, ez is én vagyok, hozzám tartozik. De néha eljátszom a gondolattal, mi lett volna ha…? Ha egészséges maradok. A mindennapjaim küzdelmesek, gyógyszerrel nincsen „csodavilág”, és nem is fog jól az agyam. Mások szerint így vagyok normális, - gyógyszerekkel. Mégis hiányzik az igazi ÉN. Aki voltam. Gyógyszerek nélkül. Ez az én történetem, és bár azt mondják ez egy gyógyíthatatlan betegség, én nem hiszem hogy ez betegség, vagy ha az akkor meg is lehet gyógyulni.