Felkészítés az életre?

Úgy tűnhet, hogy az utóbbi pár hónapban, fél évben jobban vagyok mint amikor mindig panaszkodtam a gyógyszerekről.... ez sajnos kicsit sincs így. A gyógyszerek ugyanolyan sz*rok, ugyanúgy szenvedek tőlük, csak megpróbálom elnyomni magamban a fájdalmat, és nem kiadni magamból. Vagy talán már annyira "megszoktam" a szenvedést, hogy már nem hat az újdonság erejével, ezért fölösleges is írnom róla? Talán. Mert egyébként azt gondolom, úgysem érdekel senkit, hogy mennyire kikészítenek ezek a szerek... talán a többi írásom sem, de ha valaki olvas annak örülök, mert nem érzem annyira magányosnak ezt az egész blogos önmagam. Egy képet mutat rólam a blog, melyben talán sokszor írok egy számomra fontos fiúról, és sokszor kifakadok amikor éppen sokat ettem, és leírom életem csekély mennyiségű "történését", de félek, nem tudom azt adni írásaimmal amit igazán szeretnék.... Szeretnék ÉRTÉKEKET adni, de hogyan is tehetném, ha életemben az egyetlen érték amit fel tudok mutatni az az R. iránt érzett szeretetem? Nem felelek meg a társadalmi normának, nem tudtam beilleszkedni, és elfogadtatni magam pl az osztálytársaimmal sem.... emlékszem sokat bántottak az általános suliban. És azzal magyarázták - mikor sírva kérdeztem, miért teszik - hogy ők csak fel akarnak készíteni az életre. Nos, ez egy igen "bölcs" mondatnak hat egy tizenvalahány éves szájából, ha belegondolok, biztos nem volt jó gyerekkoruk nekik sem, és vajon milyen szülők nevelhették őket? Talán az ő szüleik csinálták jól mégis - felkészítették őket az életre. Engem meg pár tizenéves próbált, a szüleim helyett. Túlságosan szerettek a szüleim, így életképtelen lettem, most pedig már a szeretet is "eltűnt" részükről - persze szeretnek mint szülő a gyerekét, de korántsem ugyanazzal a szeretetettel mint régen. Talán jobb is így. Talán most kell megvívnom azt a csatát, amit mások már régen megtettek. Most kell felnőnöm. Egyetlen egy "szerencsém" van: beteg vagyok, így nem várják el annyira hogy dolgozzak. De azt hiszitek, számomra ez nem egy kudarc és szégyen, hogy míg a többi osztálytársam lediplomázott, és menő munkája van a szakmájában, addig én itthon lógok a semmibe? Nem mintha annyira bánnám, de félek, a jövőm igen csak bizonytalan, és meg kell tudnom állnom a saját lábamon...