Olyan végtelenül szomorú vagyok és fáradt... próbálok nem panaszkodni sehol, de már egyre nehezebben cipelem a terheket. Nagyon kivagyok, és főleg az fáj az okozza igazi szomorúságom, hogy R. nem szeret... én annyira szeretem Őt, szeretnék neki írni, kifejezni az érzelmeimet, de nem tehetem. Tudom hogy zavarnám vele. Nem szabad azt éreznem amit érzek. Ki kell belőle szeretnem, de tudjátok, ez lehetetlen. Így marad a lassú szenvedés, a lassú haldoklás. Állandóan csak azon agyalok, azt érzem, hogy bárcsak szeretne... vágyakozom utána. Nem tudom mit kéne tennem vagy nem tennem. Nem tudom meddig kell még kínlódnom és fájdalmat éreznem. De úgy tűnik számomra ez a szenvedés végtelenül hosszú és kimerítő. Mások előtt azt mutatom minden rendben, holott semmi sincs rendben. "Megtanultam", hogy mások nem szeretik hallgatni ha valaki panaszkodik. De mit óh mit tegyek, ha szenvedek? Hogyan csillapítsam a lelki sebeket és fájdalmakat? Ez talán az utóbbi időben a legőszintébb bejegyzésem. Fáj minden, fáj az élet, fáj a szerelem. Fáj hogy nem szeretsz Remény. Tudom, hogy nem te döntöd el kit szeretsz és mégha szeretnél is szeretni az nem menne.
De nagyon hiányzol! Nagyon nagyon Szeretlek, és senkire sincs olyan nagy szükségem mint Rád!
Végtelenül szerelmes vagyok Beléd, még mindig és örökké, soha nem múlik ez a szerelmem irántad, tudom, mert érzem, hogy Te vagy az igazi, mégha csak az én részemről is. Te vagy a Remény az életemben, aki felvidít, ha magam alatt vagyok, aki miatt éjjeleket sírok át, mert úgy érzem nincs esélyem, aki megdobogtatja a szívem, aki felülmúlja a leggyönyörűbb álmaimat is, aki valóságos, és aki csodálatos!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése