Kezdek rájönni, miért alakulhatott ki bennem a megfeleléskényszer. Azt hiszem a betegségem az oka, mivel emiatt a szüleim, a családom nem lehetett, nem volt büszke rám soha. Ha pl anyuval mentem valahová, és valaki megkérdezte, hogy mivel foglalkozom, anyu mindig azt mondta, hogy most nem dolgozom, de elektronikus grafikus végzettségem van. És bennem mindig az az érzés volt ilyenkor, hogy istenem, szégyelli azt mondani hogy beteg vagyok és nem tudok dolgozni, tehát szégyelli a gyerekét... mindig próbáltam meggyőzni magam, hogy ez nem így van, ugyan már, anyu szeret engem.... de aztán lett egy férje anyunak, aki állandóan kritizált engem mindenben, és azt hajtogatta mindig, szedjem össze magam, nem vagyok beteg..... így elkezdtem abban hinni, hogy tényleg nem vagyok az, pedig semmit nem tudtam elvégezni a gyógyszerektől... így egyre jobban meg akartam felelni, mert lett valaki aki nem fogadta el hogy beteg vagyok, és neki is meg kellett felelnem... anyu sosem mondta neki hogy beteg vagyok, vagyis tudott róla, de anyu nem védett meg soha, hogy én ezt nem tudom megtenni... egy darabig panaszkodtam, hogy képtelen vagyok az adott dologra, de aztán belefáradtam, hogy süket fülekre találok, és elvárásokba ütközöm állandóan. Sajnos még a másoknak nagyon egyszerű dolgok is nehezen mentek a betegségem miatt (skizofrénia) + a gyógyszerek leszedálása miatt. Aztán már kezdett nagyon eldurvulni a helyzet otthon, anyu férje állandóan piszkált, és pl most mondok egy példát is, ha valamit nem tettem meg akkor majdnem eltörte a lábam, pl az ágynak lökött teljes erővel.... volt olyan hogy írtam egyik barátomnak levelet, és el "lopta" és elolvasta és nem akarta visszaadni. Tudom nem szép dolog másokról ilyesmit írni, de ezek okai lehettek az egésznek.... és annak hogy végül mamámhoz költöztem, mert nyugalomra és megértésre vágytam. Itt meg is találtam, illetve nem voltak örökös piszkálódások és elvárások. Nyugalmam lett. Viszont nem felejtttem el a múltamat és örökre nyomot hagyott bennem. A szüleim válása is közrejátszhatott. 16 éves koromban váltak el. Nagyon megviselt....
Állandóan szomorú vagyok amiatt hogy nem tudok olyan lenni akire büszkék lehetnek. Ezért találtam ki magamnak azt hogy nem fogok enni. Sokszor van önkontrollom, de ez nem elég... nem vagyok elég jó. Sőt kicsit sem... állandó visszautasításokba ütközöm, mamám az egyedüli aki megért, és még néhány netes barátom. Nem vagyok vékony, de már régóta törekszem arra hogy az legyek. Nem azért mert nem fogadom el a kövér embereket.... hanem magam nem fogadom el. Nekem nincs semmi bajom másokkal, de én magamat nem érzem jónak... nem vagyok elég jó, nem felelek meg. Tudom, hogy nem lehet senki tökéletes, de mégis arra törekszem.... állandó kudarc az is, hogy nem merek emberekkel találkozni... nem egy barátomat emiatt bántottam meg - akaratlanul. Nem tudom elmondani nekik, hogy képtelen vagyok... szerintem ez egy védekező reakció a sok elvárásra. Ha nem jelenek meg sehol, nem kell megfelelnem. Ha nem létezem, nem látnak, akkor sem kell megfelelnem. Azt hiszem ez a magyarázat és arra is hogy telefonon sem merek beszélgetni, sokszor még chatre sem merek fellépni. A legjobb megfogalmazás erre az egészre hogyha nem létezem - nem is kell megfelelnem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése