Csak egy érzés...

Sokszor eltűnődöm, vajon mi az értelme az életemnek... mindig ugyanazt a választ kapom: Szeretni valakit.

Ez az ami elől menekülök már 2002 óta, mióta Kati magamra hagyott. Mikor kórházba kerültem nagyon erős érzelmek éltek bennem. Sokszor felhívtam Katit telefonon, a kórházból, de mindig egyetlen egy mondatot hallottam a telefonban: hagyj békén, ne zaklass. Máig nem tettem túl magam ezeken a szavakon és a tényen hogy Kati nem akar velem lenni. Szeretem őt, nagyon, jobban az életemnél is. Pedig ő nem szeret és meg kéne tanulnom elfelejteni. Minden ember életében legalább egyszer átéli a viszonzatlan szerelmet ha nem többször... azok a szerencsések akik csak egyetlen egyszer élik át. Én akárhányszor szerettem valakit viszonzatlan volt. Sok fájdalmat hordozok magamban. De a legeslegjobban Katit szerettem életemben. Ha belegondolok hogy ő úgy gondol rám, mint valakire akitől meg akar szabadulni és soha többet nem hallani róla, akkor az lenne a logikus, hogy én is így tekintsek rá... de a szerelem sohasem logikus. És hiába határozod el, hogy többé nem leszel szerelmes vagy megutálod azt akit szerettél ezidáig, nem fog működni.

Mindent megtennék, hogy Katit ismét lássam, vagy legalább beszélhessek vele.... szeretnék visszamenni az időben 2002-be, mikor a szobatársam volt. Jó volt vele lakni egy szobában, sokat beszélgettünk mély dolgokról és hiányzik ez az élmény nekem... Nem tudom megmagyarázni mi hiányzik igazán, a közelsége, a hangulat ami körüllebegett minket mikor beszélgettünk, vagy csak a környezet... nem tudom... csak azt tudom, hogy ott és akkor és vele jó volt. Egyszerűen úgy tűnt, bármi is történik erősek vagyunk és kitartunk egymásért örökre. Féltem az elválástól, de ezt nem vallottam be sem neki sem magamnak.

Ez csak egy érzés, mégis olyan erős, olyan bizonyos mint maga az élet.... teli van szenvedéllyel, szabadsággal, Lélekkel és Élettel. Ez az érzés már örökre megmarad... itt bennem... mélyen.