Túlzott lelkesedés

Nagyon elszigetelődtem az emberektől az utóbbi egy-két évben... erre igazán ma döbbentem rá. Akkor amikor Imre fia eljött ma hozzánk és elmentünk együtt a Tesco-ba. Elmesélem a "story"-t.

Azt tudni kell azonban, hogy a családtagjaimon és a Gadara-ház beli ismerőseimen kívül senkivel sem szoktam találkozni. Szóval ma eljött kis Imi, de először észre sem vettem, hanem nyugodtan interneteztem a szobámban, egyszer csak belépett a szobám ajtaján, hogy "Cső, mizújs?" Eléggé megijedtem, de nem attól, hogy nem hallottam hogy bejött, hanem hogy most mit fogok csinálni? Úgy értem, annyira feszengek, ha valakivel kettesben kell lennem, sőt beszélgetnem! És most pontosan erre lettem rákényszerítve, ráadásul mégcsak fel sem készülhettem rá! :( Szóval eléggé rossz volt... mostmár akkor azt is tudjátok drága barátaim, hogy minden egyes eseményre (a legapróbb dologtól a legnagyobbig) előre felkészítem magam. Olyan nincs nálam, hogy valami betervezetlenül történjen. De ez most ilyen volt. Azt nem tudom, hogy ez a betegségemtől van e így, vagy egyszerűen mélyen bele van ágyazva a lelkembe és ezzel születtem. A lényeg, hogy nagyon rossz ez így, hogy félek a spontán dolgoktól, legfőképp a találkozásoktól. Persze kis Imi bejött és leült az ágyamra, és elkezdett rám nézni azokkal a hatalmas kék szemeivel, amelyek olyan kifejezőek (nem, mielőtt még azt gondolnátok, nem vagyok bele szerelmes, de attól még lehet szép szeme valakinek mert nem a szerelmem.) És én persze totál zavarba jöttem. Ránéztem egyszer aztán tovább elvoltam a számítógéppel. Szörnyű helyzet volt ez számomra, maga a kínok kínja! Megkérdezte, hogy mi újság velem én meg persze csak annyit tudtam mondani, mint amennyit erre általában mondani szoktak, hogy "Semmi." Meg még hozzátettem mondjuk, hogy "jól vagyok, és te?" Erre ő meg, hogy "Én is". Kell valamit tennem magammmal! Ez így nem mehet egész életemben, hogyha valaki olyannal találkozom akivel nem sűrűn vagy egyáltalán, olyankor besokkolok és nem tudok kommunikálni és azon szorongok, hogy nem jönnek a gondolatok. De mégha csak ennyi lenne a problémám.... nade még hozzájön ehhez a kisebbségérzésem is. Vagyis mit értek ezalatt: hogy amikor valaki megtisztel azzal, hogy rámtekint sőt (!!!) szól is hozzám, hát én akkor olyan izgatott leszek, hogy szinte elkezdek nem normálisan viselkedni, mint egy izgulós tini a vizsga előtt, pl. elmegy a hangom, hülyeségeket mondok, meg ehhez hasonlók. Igen ez mostanában eléggé gyakori, hogy nagyon elhalkul a hangom, berekedek és nagyon vékonnyá válik a hangom. És ez tök égő. Túlzottan tudok lelkesedni, ha valaki rám figyel. De már mondjuk ott tartok hogy legszívesebben kihagynám az egész találkozást, csak hogy ne kerüljek ilyen kínos és kellemetlen helyzetbe. Azt hiszem én menekülök a társas érintkezés elől. Eddig tudat alatt, mostmár tudatosan. Ami még ijesztőbb, hogy lassan már a családtagjaimmal kapcsolatban is hasonló érzések kerítenek hatalmába. Mi a baj velem? Miért nem tudok természetes és fesztelen lenni mint mások... egyszerűen nem értem hogy mások hogy tudnak felszabadultak lenni társaságban... hogy csinálják? És azt hiszem nekik ez nem is okoz megerőltetést, hanem náluk az a normális. Jó nekik. Én nem tudok ilyen lenni. Ma is megpróbáltam természetes lenni elfelejteni a gátlásaimat és azt hogy valójában én nem ehhez szoktam és megpróbáltam úgy tenni és érezni mintha mindennap találkoznék emberekkel és tökjó lenne ez nekem. De az lett a vége, hogy alig tudtam beszélni, a hangom totálisan elment, nagyon vékony lett a végén már, és szerintem kis Iminek is kellemetlen volt már ez, csak ő rendes és nem mutatja ki. A Tesco-ban vett valami energia italt vagy mit, és megkínált mikor a kocsiba szálltunk vissza. Biztosan gondolta hogy majd attól visszajön a hangom, persze ezt nem mondta, de tuti, hogy ezért kínált meg. Én ittam két kortyot, de nem lett jobb. Megpróbáltam minél mélyebben beszélni és arról amiről tudom, hogy Imit érdekli, a kocsijáról. Ez jól sikerült viszonylag. Beszélt is sokat én meg kérdezgettem. Az a hobbija, hogy tuningolja a kocsiját mindenféle extrákkal és ezekről kérdeztem, hogy mi lesz még rajta, mennyit költött eddig rá, stb. De nagyon szarul éreztem magam. Nem Imi miatt, hanem magam miatt. Hogy ilyen béna és szerencsétlen vagyok.