Kati, miért...?

Ma van Kati névnapja. Már már kezdtem azt hinni naivan, hogy végre túlvagyok rajta, feledésbe merült valamennyire, de ma reggel rá kellett eszmélnem, hogy még ugyanolyan erősen jelen van az életemben, mint amikor először megláttam... A freemail-nek köszönhetően, ismét emlékeznem kellett rá, mivel a freemail kezdőoldalán mindig megjelenik az aznapi névnaposok neve... Katalin. Csak egy név, mégis többet jelent számomra mindennél. Egy korszakot, az életem legboldogabb periódusát, egy szerelmet, és ami a legfontosabb, VALAKIT, aki még mindig uralja az életem. Ő mindig mindenhol jelen van. Nem tett semmit, hogy ezt elérje, elég volt léteznie hozzá... Elég volt néhány röpke hónapot "ellopnia" az életemből ahhoz, hogy még 3 év múlva is csak rá gondoljak és Őt szeressem. Túl erősen itt van a szívemben, bármennyire is szeretném utálni, sőt gyűlölni, nem tudom... Mikor kórházba kerültem, ő hidegen viselkedett, mintha semmi sem lett volna köztünk soha, és akkor ott örökre véget vetett a kettőnk közötti kapcsolatnak... ugyan csak barátok voltunk, én többet éreztem iránta és talán ő is, mert megkísérelt egy este elcsábítani, de az a gyanúm én csak a játékszere voltam és csak kicsit színesebbé akarta tenni a kolesz és suli által szürkévé színeződő hétköznapokat... Nem hiszem hogy szeretett, sohasem szeretett. Én csak egy áldozata vagyok, aki naivan elhitte, hogy jelentek valamit, hogy engem is lehet szeretni... de valójában csak szánakozott felettem és unatkozott, ezért jó voltam neki, de valójában sohasem jelentettem neki semmit... mindvégig próbáltam elhitetni magammal, hogy szeretett, hogy szeret, pedig elhagyott a legszörnyűbb periódusában az életemnek...Én sohasem haragudtam rá és most sem, és nagyon szeretem még mindig. Persze nem feküdnék le vele, nem szeretnék semmiféle szexuális jellegű dolgot se vele, se senkivel, hiszen fogadalmat tettem Istennek. Hogy érintetlen maradok és azért is, mert még önmagamtól is félek, és néha még önmagamtól is megijedek... akkor hogyan engedhetnék közel valakit magamhoz, ha még önmagam sem tudom elfogadni? Most fejeztem be egy eszméletlen jó könyv olvasását, amit Zsike ajánlott a "Lélegezz"-t, és ráeszméltem, hogy én hasonló helyzetben vagyok, hasonlóan érzek mint a könyv főszereplője... A könyv lényegében arról szól, hogy egy tizenéves lánynak van egy barátnője, aki megváltozik, de a lány, a főszereplő nem tudja elengedni barátnőjét, mert érzelmileg függ tőle, pedig már régen egyértelmű, hogy a barátnő csak kihasználta és csak a játékszerének tekintette. Nos, én is függök Katitól, érzelmileg, egy darabig ugyan sikerült nem gondolnom rá, de mindig újra és újra felbukkan az életemben... nem fizikailag értem ezt a felbukkanást, bár úgy lenne, hanem sokszor látok hozzá hasonló lányt az utcán, vagy például most ez a névnap dolog, hogy megláttam a freemail oldalán a nevét és eszembe jutott... és ilyenkor bizony összeszorul a szívem és napokig csak ő jár a fejemben és nem tudok semmire sem normálisan odakoncentrálni... még így, három év távlatából is olyan élénken él bennem mintha tegnap lett volna. Bármit megtennék, hogy újra barátnők legyünk és beszélgessünk és elmondjak neki mindent amit érzek iránta, a Világ iránt, önmagam iránt egyszóval mindent és az álmom hogy ő minezt megértené, hogy min megyek és mentem keresztül... Az a legszörnyűbb az egészben, hogy nem tudom őt lezárni magamban, mert úgy váltunk el, hogy nem beszéltük meg mi is történt valójában, hanem egyik napról a másikra kilépett az életemből... ha legalább csak annyit mondott volna, hogy soha nem akartam tőled semmit, de nem, még erre sem méltatott, semmit sem mondott, hanem az akiről azt hittem szeretett, mert nagyon úgy tűnt mindig, egyik napról a másikra azt mondta gyűlöllek, és hogy hagyjam örökre békén... és mindezt azért, mert beteg lettem, skizofréniás, és volt egy tudathasadásom aznap éjjel, ami mindent eldöntött kettőnk között... igen, furcsán viselkedtem és talán tettem dolgokat amiket nem akartam, amikor megbomlott a tudatom... és sajnos bármennyire is tudom, hogy akkor nem voltam a magam ura, és hogy nem tudtam arról mit teszek, ezt hogyan tudnám megértetni vele, aki nem volt az én helyemben? Hogyan érezhetné át azt, amit akkor én éreztem? Így sohasem fogja megérteni, hogy én akkor nem azért "támadtam meg" őket, mert bántani akartam, vagy mert tudtam akkor hogy mi történik... akkor ott tényleg nem voltak gondolataim, csak egy gonosz erő, mely irányított, és én szenvedtem nagyon és nem voltak önálló gondolataim, sem pedig önálló akaratom... beteg lettem, nagyon beteg, mert olyan helyzetbe kerültem ami megijesztett, mert féltem hogy megtörténik a dolog, és a szituáció megijesztett és sokkot kaptam, és elkezdtem félrebeszélni, és olyan dolgokat tenni amiket nem fogtam fel... de bántani sohasem bántottam őket... csak vígaszra vágytam, segélykiáltás volt a sokk amit kaptam aznap, de ők eltaszítottak, sőt kinevettek... tudom, hogy nekik is szörnyű volt az az éjjel és az a három nap... és én bocsánatot is kértem, de nem bocsájtottak meg... és mivel nem beszéltünk meg semmit nyugodt körülmények között, máig reményben élek, hogy egyszer megbeszélhetjük ki mit érzett és mi is történt valójában köztünk, velem és vele. Máig szeretem Őt, pedig tudom, hogy nem volt igazi barátnő, mert ha elhagyott mikor majdnem meghaltam, akkor valójában egy csepp szeretet nem volt benne irántam... azt hiszem nagyon gyerek volt még, és nem értette meg, hogy mit éltem át... lehet hogy én is hibás vagyok, sokmindenben, de egyben biztos, hogy nem: amikor tudathasadásom volt, nem tudtam magamről és azért amit akkor tettem nem vagyok felelős... bár azt mondhatnám igen, mert könnyebb lenne, mert akkor azért is bocsánatot kérhetnék és azt mondhatnám, Drága Kati és Anna, én tehetek mindenről, Istenem mennyivel könnyebb lenne... de nem vallhatom be azt a bűnöm amiről nem tehettem... ezt csak akkor érthetné meg bárki is, ha akkor az én helyemben lett volna, hogy tényleg nem tudtam magamról, és valami bennem élt és helyettem tett dolgokat... bárcsak azt mondhatnám felelős vagyok azért, de nem tudom, mert nem így van... és ez még nehezebbé teszi a felejtést, mert ezt sem tudják Katiék, és nem adtak rá lehetőséget, hogy ezt elmondjam nekik, bár lehet, sohasem értették volna meg és már nem is érdekelte volna őket... mivel nem szeretett sem Kati, sem pedig Anna, a másik szobatársam... majdnem meghaltam, és a poklok poklát éltem át akkor és a kórházban is... az orvosok azt mondták a szüleimnek, meg is halhatok, ha nem segítenek a gyógyszerek... és tényleg úgy éreztem, megőrültem... és mindez a hatalmas szeretettől volt amit Kati iránt éreztem, mert ők, életemben először, megnyitottak, sok sok szenvedés után végre volt barátnőm... de ez mind hazugság volt és ebbe haltam bele majdnem... mert aznap éjjel, mikor Kati el akart csábítani, össze is törte a szívemet... mert elmondta hogy vagy 30 lányt szeret egyformán... és én ebbe beleőrültem egy időre, de hála Istennek túléltem és még élek... mert én nagyon szerettem Katit. Most is szeretem. De szeretném inkább gyűlölni, de nem megy és valójában nem akarom, de nekem jóval könnyebb lenne... ha nem függnék tőle még mindig, még így is, hogy örökre elváltunk és három éve nem láttam... Kati miért? Miért tetted ezt? Ha szerettél, miért hagytál el, vagy ha sohasem szerettél, miért játszottad el nekem, hogy igen? Miért csaptál be? Majdnem belehaltam.... én még mindig Nagyon Szeretlek. És ha én megszeretek valakit, a szeretetem örökre szól.... azt hittem mindig, hogy mindenki olyan mint én, de rá kellett jönnöm, hogy különbözőek az emberek. És ezt is csalódásként éltem meg... Kati, ha sohasem szerettél, akkor csak annyit kellett volna tenned, hogy nem játszol velem, és nem vagy sülve-főve velem, és nem osztod meg velem a titkaid és az álmaid, mintha tényleg fontos lennék neked... egyszerűen elég lett volna közömbösnek lenned, vagy csak kedvesnek, de nem elhitetni, hogy én vagyok a legjobb barátnőd... hidd el megértettem volna és akkor nem fájna semmi sem... bár így sem okollak, mert én sem tudom másnak megmondani, ha nem szeretem... de én legalább nem játszom meg az érzéseim... én inkább távolságot tartok, ha érzem, hogy nem akarok semmit az illetőtől, vagy legalábbis nem osztok meg vele mindent, amit mélyen érzek... vagy nem tudom, lehet hogy bennem is rengeteg hiba van, de én ezt sohasem tettem volna Veled... azt tudom magamról, hogyha valakitől távoltartom magam, akkor az azért van mert önmagamtól félek és féltem az illetőt, mert aki engem szeret azt én sem tudom utálni... miért vagy Te mégis más? Miért nem vagy Az akinek hittelek? Vagy ha az vagy, miért nem hagytad, hogy megismerjelek... ha hibád van akkor a hibáiddal együtt? Hidd el mindennel együtt elfogadtalak volna, mert szerettelek, és az egészet megbeszélhettük volna... még akkor is boldog lennék, ha megmondod nem szeretsz, de legalább egy lehetőséget adtál volna, hogy megbeszéljük, mi is történt... a múltam örökre kísérteni fog, és Te is. Sohasem fogok tudni túljutni ezen... már csak egyedül Isten segíthet...

Szeretném, ha tudnád Kati, hogy nem hibáztatlak, mert tudom, hogy féltél, te is megijedtél... csak az fáj nagyon hogy nem tudom, hogy hazugság volt e a barátságunk... csak ezt szeretném tudni, hogy valaha is éreztél e szeretetet irányomban.... nem szerelmet, hanem őszinte barátságot... nagyon fontos lenne számomra hogy ezt tudjam... és akkor lezárhatnám a múltamat és Téged.