Az Iskolai Alkotótábor

Ha nem bánjátok mesélek egy kicsit az iskolai kirándulásomról :) Hatvan a város neve ahol voltunk, és egy kis erdő mellett kaptunk szállást. Iskolabusszal utaztunk a szobatársaimmal és az osztálytársaimmal. Amikor megérkeztünk, hatalmas vihar volt és ömlött az eső... ilyesztő volt és valakinek az esernyőjét el is vitte a szél. Várnunk kellett egy kicsit arra a buszra ami bevitt egészen a szállásig. Addig ott álltunk és néztük a hatalmas vihart és dideregtünk... aztán végre megérkeztünk a szálláshelyre és a szobatársaimmal együtt választottuk ki a nekünk szimpatikus faházat. Andi nem volt velünk, mert csak másnap érkezett meg. Kipakoltuk a csomagjainkat és körülnéztünk. Elég koszos hely volt, és barátságtalannak tűnt. Fürdőszoba is csak egy icike-picike volt. Viszont a környezet nagyon szép volt, sok sok fával, és a levegő is kellemes, hiszen erdő mellett volt. A szobában 5-en kaptunk helyet, Livi, Nogell Andi, másik Andi (a szobatársam), egy fiú (aki később érkezett) és én. Akkoriban nagyon tetszett Nogell Andi ezért nagyon örültem hogy ő is a szobában lesz velünk együtt. :) A fiúval, akit talán Attilának hívtak, elég jól összebarátkoztunk, és sokat beszélgettünk a tábor alatt. Vicces volt hogy minden lánynak udvarolt a táborban, még nekem is... hihetetlen :D. Én csak mosolyogtam rajta magamban, de persze nagyon tetszett hogy én is tetszem neki a sok más lány mellett. Észrevettem hogy a félénkebb lányok vonzzák, mint pl. Violetta is, az osztálytársam akivel szintén nagyon jóban vagyok. Vele is sokat beszélgettem. :) Sokszor rajzoltunk együtt ezzel a fiúval és Violettával is, bár a legtöbbször mégis a szobatársaimmal voltam. Nogell Andi mindig külön elvonult rajzolni, tőlünk távol ami kicsit szomorúvá tett. Szerettem volna a közelében lenni. Azért nem velünk rajzolt, mert szégyellte a rajzát. Pedig mindig mondtam neki, hogy tökjó a rajza, és komolyan is gondoltam, de ő nem hitte el senkinek sem. Minden nap más feladatot kaptunk Madaras tanár úrtól. Volt hogy mi választhattunk témát. Nekem, bevallom nem sok kedvem volt rajzolni, de néha amikor a szobatársaimmal voltam, olyan hamar elszállt az idő rajz közben, mert beszélgettünk és ez nagyon kellemes volt. :) Volt hogy korán reggel felkeltünk Livivel és Andival és kimentünk a természetbe és elkezdtünk festeni: hihetetlen élmény volt a szikrázó napsütésben keverni a különböző színeket és volt hogy közben együtt énekeltünk! Nagyon jó érzés volt és boldog voltam. :)) Néha Nogell Andi elhívott sétálni, (volt a közelben egy kis tó, ahol egy alkalommal kettesben sétáltunk ami nagyon kellemes volt) meg egyszer kellett neki venni néhány rajzeszközt, és együtt elmentünk a városba ami kb. egy órányira volt a szállástól. Volt olyan is, hogy majdnem eltévedtünk és hol ő, hol én emlékeztem az útvonalra, így végül visszataláltunk :). Hatvanban mindenkinek volt rendelve ebéd így minden nap délben együtt ebédelt az egész Eventus, a közeli kis ebédlőben. Egy alkalommal még jégkrémet is kaptunk az ebédhez! :) Vicces volt, mert minden jégkrém belül más színű volt, de a csomagolásról még nem lehetett tudni hogy milyen a belseje... Amikor odaültem Herbert Anikóhoz és Tálas Vikihez, játszottak egy kicsit a jégkrémmel: egymás szájába dugták meg viccelődtek. "Márti, kinyitod a jégkrémet, hadd lássuk a tiéd milyen színű" - mondták nevetve.... nem tudom mi jött rám, de nagyon kellett nevetnem nekem is: olyan vicces volt ahogy kinyitották, hogy mindenkinek más színű volt és ahogy "ökörködtek" a jégkrémekkel. :P Madaras tanárúr is elég furcsán nézett rám, mert annyira nevettem! Szerintem azt hitte hogy valami bajom van. Még enni sem tudtam rendesen... Vikiék is nevettek.. végül kinyitottam a jégkrémem: az enyém kék volt :P. Esténként hangulatos kis "partikat" rendeztek a lányok a faházakban, és az alkohol sem maradt a szekrényben.... én nem ittam semmit, pedig kedvem lett volna, de mégsem tettem. Nogell Andi hozott Hatvanba néhány elég márkás bort és azt tervezgette, hogy ha jön Erdei Gyula, az osztályfőnökünk, akkor meghívjuk őt a faházunkba és leitatjuk... eléggé odavolt Gyuláért Andi. Valójában mindkét Andi. De Gyula csak az utolsó nap jött és a tervből nem lett semmi szerencsére. Bár azért kíváncsi lettem volna Gyulára hogy milyen ha kicsit be van csípve ;P. De őszintén szólva engem ez az egész nem vonzott, inkább a kellemes, hangulatos beszélgetéseket szeretem és ezekre vágytam elsősorban. A közeli tónál sokat sétáltunk mind Andival, mind pedig a szobatársaimmal. Volt hogy a tavat rajzoltuk. Olyan békés és csendes volt. :) Szerettem ott időzni. Meg volt a táborban egy kis játszótér is ahol néha hintáztunk az osztálytársaimmal. Emlékszem hogy Daniella nagyon szeretett hintázni :) Egy kis időre újra gyerekeknek éreztük magunkat és ez olyan jó volt! :))) Minden olyan felhőtlennek tűnt, azonban egy alkalommal történt egy kisebb incidens (de ez inkább egy újabb kaland volt a számunkra): Nogell Andi elég sokat sétált az erdőben (sokszor mikor mi rajzoltunk, láttuk hogy ő az erdőben mászkál és mókás is volt ahogy láttuk mindig elhaladni az erdőben, mialatt mi rajzoltuk a fákat), de egy nap nem találtuk őt sehol... teljesen úgy tűnt hogy elveszett, vagy eltévedt valahol. Mindenki egyből arra gondolt hogy eltévedt az erdőben. Nagyon aggódtunk érte és nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész iskola elindult a keresésére. Több órán át kerestük az erdőben és azt kiabáltuk: "Andi, hol vagy?" "Andi.."... de semmi eredmény... több kis csapatot alkottunk a lányokkal és úgy kerestük Andit. Később, amikor már feladtuk Andi keresését, kiderült, hogy ő már rég a táborban van, és csak a városban volt, csak nem szólt senkinek hogy oda megy. A tanárok elég dühösek voltak rá. Mi is mondtuk neki, hogy már mindent tűvé tettünk érte, az egész erdőt. Persze tetszett neki, hogy mindenki aggódott érte.

Később kiültünk ismét rajzolni... hallottam amint Tálas Viki Tamasi Tibor tanár urat emlegeti, hogy másnap eljön ő is a táborba... nagyon boldog voltam! Később azonban ismét róla volt szó, hogy mégsem tud eljönni... nagyon elszomorodtam ezen, mert szerettem volna vele beszélgetni és kicsit jobban megismerni ott a táborban. Hiszen olyan sokszor és olyan jókat beszélgetünk! És én úgy érzem hogy nagyon jó barátok vagyunk és nagyon szeretem őt. :) Következő nap estefelé a fiúk egy focimeccset rendeztek. Már elég sötét volt odakint. Egy tanár is beszállt. Sokan néztük a meccset, mert elég unalmas volt az egész napos rajz, mindaddig amíg egy hatalmas vihar közbe nem szólt... Még annál is nagyobb volt mint amikor megérkeztünk az első nap Hatvanba. Mindenki menekült be a faházába. Liviék nem tudom hol voltak akkor, de csak én és Nogell Andi voltunk a faházunkban. Andi elkezdett nagyon sírni, hogy neki elege van az egészből, teljesen kiborult... én is elég rosszul éreztem magam, és nagyon megrémültem a vihar miatt. Próbáltam vigasztalni Andit, de nem nyugodott meg, csak később, amikor a vihar is elcsendesedett. Szerintem, mivel nagyon érzékeny ember és érzékeny a változásokra, őt is a hatalmas vihar ilyesztette meg. Tényleg nagyon félelmetes volt, és anyukám utólag mesélte hogy a hírekben mondták hogy arrafelé ahol akkor pont mi voltunk az osztállyal, orkán erejű vihart mondtak az időjárásjelentésben. És tényleg azt lehetett hinni hogy mindjárt leviszi a tetőt az óriási vihar. Később megnyugodtunk amikor már enyhült az idő. Akkor már kellemes volt hallgatni a csendes esőt... később Liviék is megérkeztek és lefeküdtünk aludni. Sajnos azonban nem túl jól ért véget a tábor... Másnap elég furcsán éreztem magam.... nem voltam jól lelkileg. Túl sok volt a tábor meg minden... lehet hogy napszúrást is kaptam... aztán már nagyon rosszul voltam... igaz akkor már napok óta nagyon keveset ettem, jóformán semmit... meg a gyógyszert sem szedtem, bár szerintem ennek nem volt köze a rosszullétemhez.. arra emlékszem, hogy valaki, talán Erdei Gyula vitt a karján (ez kellemes emlék számomra, mert jó volt érezni hogy valaki törődik velem) és hívták az orvost... aztán kórházba kerültem... arra gondoltam, hogy ez nem lehet igaz, megint megtörtént. Úgyhogy egy hónapos kórház következett. Bent az őrültek között... vagyis hasonlóak voltak mint én, de volt aki egész nap kiabált a kórteremben még éjszaka is, meg ehhez hasonló szörnyűségek. Még a szobatársaimtól sem tudtam elbúcsúzni és nagyon féltem, hogy emiatt meggyűlölnek, mert akkor olyan furcsán viselkedtem velük.... mert nem voltam jól és sok hülyeséget beszéltem sajnos. :( Tudtam hogy az nem én vagyok, de nem tudtam kontrollálni magam. Szerencsére ez mind elmúlt. Ennek ellenére a táborban töltött napokra úgy emlékszem vissza hogy nagyon kellemesek voltak és igazán boldognak éreztem magam. Hiszen a barátaimmal voltam és olyan sok érdekes dolog történt. :)