Itt vagytok, mégis oly távol... :(

Problémában voltam, mert nem tudtam eldönteni, hogy leírjam e az érzéseim vagy ne... de aztán úgy gondoltam leírom, mert őszinte akarok lenni az egyetlen naplómban, amit nektek írok, és fontosnak érzem, hogy kifejezzem amit érzek. Végülis ez a lényege a Naplónak. A héten rengeteg dolog történt. Ezek a dolgok talán nem lennének jelentősek más emberek számára, de számomra fontosak... a legfontosabb közülük az volt, amikor megbeszélést tartott a kollégium a diákok számára, ahol elmondhattuk mivel vagyunk megelégedve, mivel nem, és a nevelőtanárok is elmondhatták az új szabályokat, információkat. A kollégium ebédlőjében kellett gyülekeznünk és este 7 órakkor már mindenkinek bent kellett lennie. Elvileg kötelező volt megjelenni és bevallom ennek örültem titkon, mert azt reméltem, láthatom Katit (akibe még totálisan szerelmes vagyok) és Annát. Bár ugyanabban a kollégiumban vagyunk, ők már külön vannak, és nagyon ritkán látom csak őket. Pedig mi is, ők is a földszinten vagyunk kb két szobányira egymástól... Talán direkt kerülnek engem :( Bár tudnám, miért haragszanak rám, hiszen én nagyon szeretem őket...

Én már kb 20 perccel a megbeszélés kezdete előtt bementem az ebédlőbe (pedig alig pár lépésre van a szobánktól az ebédlő), és csendesen vártam a félhomályban, mivel még senki sem volt ott és nem kapcsolták fel a villanyokat. Úgy tizenöt perc elteltével elkezdtek szép lassan szállingózni befelé a lányok... vártam és figyeltem. De nem jöttek... már elmúlt 7 óra pár perccel, amikor Kati és Anna végre megjelentek. Ekkorra már feladtam hogy láthatom őket, ezért villámcsapás szerű érzés volt mikor megláttam őket! Istenem, nem tudom leírni mit éreztem mikor megláttam őket, abban a pillanatban! A Szívem kalapált, éreztem hogy nagyon dobog és gyorsan, és majdnemhogy hallottam is a szívdobogásom hangját!! Istenem... Még mindig Nagyon Szeretlek Kati... De egyikőjük sem nézett rám, elfordították a fejüket és a tekintetükkel is kerültek... úgy tűnt, mintha szégyellnék magukat, de lehet hogy valójában gyűlöletet éreztek.. olyan volt az arcuk, mintha nem is lennének érzéseik, vagy mintha meghalt volna a lelkük, mintha nem is az egykori barátaimat láttam volna.. Ő és Anna pontosan velem szemben ültek le: körülbelül 5-6 méter távol voltunk egymástól, mert az ebédlő két oldalán ültünk.. Akkor éreztem valami varázslatosat, olyan ünnepi hangulatot, mintha éppen egy esküvőre készülődnénk... Hamarosan dugig tele lett az ebédlő. Folyamatosan Katit bámultam és arra vártam, hogy ő is visszanéz rám, a szemembe. Egyszer talán sikerült elkapnom a tekintetét, de ő rögtön másfelé nézett... az arca totál piros volt. A Kollégiumi vezető elkezdett beszélni. Először jól leszidott mindenkit, mert állítólag valaki KÉT HATALMAS PIROS SZÍVET rajzolt két ajtóra a koleszban.... nekem ez új volt. (Persze erről is Katiékra terelődtek a gondolataim és lestem ők hogy reagálnak erre... mivel a betegségemnek pont ez a lényege, elkezdtem arra gondolni, hogy lehet hogy ez egy üzenet, hogy Katiék még szeretnek, vagy Isten úgy intézte, hogy Katiéknak megmutassa én mennyire szeretem őket... hülyeség tudom, de az agyam jelenleg így működik - "sajátos" módon). A Nevelőtanár tudni akarta, ki volt az. Persze senki sem jelentkezett, hogy: "Én voltam!". Az összes lány, mikor meghallották hogy mi történt, hogy valaki szíveket rajzolt két ajtóra, visítva nevetett, és az egyikőjük bekiabált a nevelőtanárnak: "Köztünk nincsenek leszbik!" de láttam, hogy Kati és Anna nem nevettek...... és én sem. Egy kicsit mondjuk elmosolyodtam, - mert arra gondoltam, hogy többen is vannak mint hinnétek - és éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság. Kai arca pedig még annál is pirosabbá vált mint amikor bejött. Láttam, hogy a szemei ragyogtak. Egy másodpercre rámnézett (úgy tűnt mintha nem akarná hogy észrevegyem), de aztán villámgyorsan elnézett másfelé. Érzem, hogy érez valamit még irántam... lehetetlen hogy utáljon azok után amiket együtt éltünk át... bárcsak tudnám, miért játssza meg hogy utál engem, mikor érzem hogy érez valamit... és nincs is oka rá hogy utáljon... vagyis ha tudná hogy mi játszódott le bennem azon az estén, mikor velük voltam, biztos nem utálna... Sohasem akartam megbántani és mindig nagyon szerettem őt. És nem akartam hogy miattam lemondjon a régi szobatársairól, akikről mindig mesélt nekem, nem kértem tőle ilyet, de igaz ugyan hogy megmondtam, hogy nekem arra van szükségem, hogy ha valaki szeretne szerelemmel szeretni engem akkor az legyen Igaz Szerelem, és ne legyek számára csak egy a sok közül, olyan akit pótol a másik, ha én nem vagyok ott... ő azt hiszem így érzett a szobatársai iránt, a lényeg az volt neki, hogy mindig legyen körülötte egy közülük aki boldoggá teszi... erről beszélgettünk azon az éjjelen... és egyszerűen csak a barátja akartam lenni (bár szerelmes voltam/vagyok belé). Az Igaz barátja. Bárcsak tudnám a válaszokat..... Istenem, még annyi dolog van, amiket soha senkinek nem mondtam el és nem is írtam le soha... Egyszer mindent el kéne mondanom valakinek, mert szörnyű magamban hordozni... most egy kis részét leírom, ha tudom... Azon az éjjelen, mikor nagyon beteg lettem, ketten voltunk a szobában: Kati és én. Beszélgettünk. Először csak mint máskor, de aztán ez a beszélgetés egyre mélyebbé vált.. közben be is sötétedett odakint és így a szobában is és már nem láttuk egymás arcát, csak a körvonalait.... ment a rádió halkan, azt hiszem a Sláger Rádión "A Szerelem Hullámhosszán" ment, ahol a szerelemről volt szó, de inkább egymásra figyeltünk. De néha elcsíptük a fülünkkel amit mondott egy egy szerelmespár benne... (Egyébként aznap "tudtam meg" - bár azt hiszem becsapás volt - hogy nem járhatok suliba a sok hiányzásom miatt... Kati előtte vígasztalt, hogy majd beszélünk az igazgatóval...).

Már teljes sötétség volt odabent és egyre halkabban beszélgettünk mi is... a villanyt egyikőnk sem oltotta fel, bár gondoltam rá, hogy megkérdezem Katit, de aztán mégsem mert eléggé kellemes volt a sötétben beszélgetni... :) A szobatársairól is beszélt, hogy mennyire szereti őket, és az minden vágya, hogy velük élhessen... elmesélte, hogy valaha a régi koleszában 5 évet élt együtt a szobatársaival, az 5.-ös szobában és az álma hogy vesznek közösen egy házat és újra "megcsinálják" az 5.-ös szobát. Azt mondta mindent értük tesz, és hogy újra együtt lehessenek. Aztán másra terelődött a szó... azt mondta nekem: "Te is Csendes vagy...". Nem kellett megkérdeznem, mire utal ezzel, mert tudtam a jelentését... (Nem vagyok teljesen biztos benne, de azt gondoltam és máig azt hiszem, ő így nevezte a leszbikusokat, biszexuálisokat). "Igen, de honnan tudod?" - kérdeztem. "Már akkor tudtam amikor megláttalak." mondta, és éreztem hogy mosolyog a sötétben. "Jajj ne, ez ennyire látszik? Akkor mások is látják rajtam..?" (Akkoriban még nagyon titkoltam mindenki előtt, ma már csak egyedül a szüleim, családtagjaim, rokonaim előtt titkolom, egyébként nem szégyenlem és már természetesnek érzem, hogy a lányokat is szeretem - lehet hogy sokan ezért megvetnek, kinevetnek, elhagynak... de miért szégyelljem az őszinte érzéseimet? A Szeretet, Szerelem nem szégyen és aki nem érti meg, azzal nem tudok mit kezdeni... mert az érzéseimről nem tehetek... harcolni tudok ellene, de leküzdeni akarattal nem tudom sohasem... csak akkor ha magától változna meg ez az érzés, ezt leküzdeni nem lehet. Vannak emberek, akik azt mondják "betegség".. vagy ezt: "Sátáni kísértés" "Sátáni bilincs"... de szerintem ez nem az... Ez egy annyira mély érzés amelyet csak úgy tudok leírni, hogy a lelkem része, hozzám tartozik, én vagyok, hogyha kiszakítanák belőlem ezt a részt akkor valószínűleg én is meghalnék... mert teljesen egy velem. De ezt csak az értheti meg aki érzett így és benne él. Ez egyébként nem olyan dolog ahogyan sokan elképzelik... nincs benne olyan, hogy én akkor most férfinak érzem magam... meg az is téveszme, hogy maga női test vonz... sok ilyen van, de az igazi leszbikusok és biszexuálisak nem ilyenek. Minket maga a Személy vonz, ez olyasmi hogy nem mondhatod azt magadról hogy én leszbikus vagyok, vagy hetero vagyok... csak azt mondhatod, én Őt szeretem. Nem a neme határozza meg, kit szeretsz, hanem a személyisége a kisugárzása.. én Katiban nem a lányt ,a nőt szeretem és nem is úgy néztem rá mint egy nőre, hanem mint arra az emberre akit szeretek... sohasem gondolkoztam azon hogy ő most nő, hogy milyen a teste, mi vonz benne, egyszerűen belészerettem a személyiségébe, belé, aki Ő maga.). Aztán arra emlékszem, hogy Kati erotikus dolgokat mond nekem: "Az ajtót valaki bezárta és kivette a kulcsot..". "Képzeld, ma ahogy jöttem ki az ebédlőből egy fiú arrajött és én véletlenül fellibbentettem a pólómat, úgy hogy meglátta a hasam!"... És meg is mutatta nekem is: felhúzta a pólóját...! Azt is mondta: "Szeretem amikor anyukám simogatja a hasam..." Ebből már teljesen egyértelmű volt mit szeretne, mi a szándéka velem. (Valójában erre vártam amióta megláttam őt, most mégis hihetetlen mennyiségű érzés és gondolat kavargott a fejemben, éreztem, hogy túl sok minden történt összesűrítve pár nap alatt, plusz hihetetlenül megrázott a hír, hogy nem járhatok többé ebbe a suliba..). Azt kezdtem el mondogatni neki, hogy én még sohasem voltam ilyen helyzetben és nagyon nagyon félek... Ő ezt mondta: "Ne félj! Majd én kikapcsolom a gondolataid." meg ezt: "Én is ilyen voltam először." Gondolom mikor még szűz volt... (Vajon lefeküdt már lánnyal?) Egyébként rájöttem, azt hogy kirúgtak a suliból, Katiék együtt találták ki több lánnyal, hogy engem felizgassanak kellőképpen, de ez nagyon fájt, mikor rájöttem. :( Mert amikor ő megpróbált velem lefeküdni, elszólta magát, hogy tud valamit és nem is fognak kirúgni... ezzel aztán elrontott" mindent, nem tudtam másra gondolni, csak hogy kiderítsem mi ez az egész, kik találták ki, és hogy gondolhatták hogy ez nekem majd jó lesz, sőt majd örülni is fogok... kérleltem Katit mondja el mi ez, mit tud és megesküdtem, hogy nem fogok rá haragudni ha elmondja. De nem mondta el... és én elmondtam neki, hogy nem szeretném, ha az egész kolesz rajtam röhögne... ő megkérdezte: "Félsz Tőlük?" Én mondtam hogy nem és bárkivel szembeszállok, az összes emberrel, ha kell, nem érdekel semmi mert Szeretem Katit. "Hát akkor?" kérdezte.... "nem tudom, de nem értheted meg ezt Kati..." Nem tudom miért de éreztem, hogy valamit eltitkol Kati, hogy nem őszinte velem és hogy valamit több lánnyal tett együtt, és bár azt éreztem szeret engem, lehet hogy ez csupán illúzió volt... Főként azt próbáltam kihúzni belőle MIT TUD, mert ez volt a KULCS. De semmit sem mondott és úgy próbált megnyugtatni és közben rávenni hogy már ne bírjam tovább és odamenjek hozzá és megérintsem és én kezdeményezzem a testi érintkezést... De nem tudtam ott és akkor megtenni. Egyre szörnyűbben éreztem magam és az izgalom olyan magas fokot ért el bennem, hogy később sokkot kaptam és érzelmi krízisbe kerültem, sőt "élet-krízisbe". Annyira, hogy haldokoltam... halálközeli "élményem" volt. Egész éjjel. Anna is bejött később és mindketten tanúi voltak a szenvedésemnek, hogy hogyan omlik össze a tudatom órák alatt... Anna mikor bejött ő is mondott dolgokat, mintha mindenről tudna, hogy mi történt, hogy mi volt Kati szándéka velem és hogy kik tudnak még erről... mindenféléket mondott... pl azt hogy "Mi nem tehetünk róla hogy ilyenek vagyunk", utalva magára is... szóval ő is az volt. Egyébként ezekután meg hogy képzelhette ő és Kati hogy majd megtörténik a dolog, mikor tudom milyen feszültség ez egy lánynak aki leszbikus, milyen testi kínokat érez, ha nem jön össze... mert tudtam hogy Anna is nehezen viseli testi kontaktus nélkül... átéreztem azt, hogy a leszbikusok milyen érzelmi kínokat élnek át, pontosan abból fakadóan, hogy a nők érzései mélyebbek mint a férfiaké, legalábbis ők inkább érzelmi beállítottságúak és milyen hatalmas érzelem szabadulhat fel két ilyen érzésű ember között... ha megérzik ezt egymásban és hát még ha meg is történik köztük... már Anna miatt sem tudtam volna megtenni de már akkor semmi vidámat nem éreztem... csak fájdalmat és értetlenséget és VÁLASZOKRA vágytam. Azóta áll az életem a Válaszok kereséséből azt hiszem, hogy mi történik a világban és bennem és velem... és aznap éjjel... ami ezután következett... azt már nem tudom leírni mert olyan volt minha kómába esnék és megbomlana a tudatom... Anna azt mondta: "Gondolkozz!" "Majd rájössz... napok vagy évek múlva... de lehet, hogy sohasem.." és én gondolkoztam az őrületig.... még mindig ültem és önkéntelenül imára kulcsoltam a kezem... nem tudom miért de úgy ültem ott bámulva az ajtót egy darabig, az agyam iszonyatosan pörgött, és nyögtem a fájdalomtól... és előre-hátra himbálóztam a testemmel és gondolkoztam... iszonyatosan gyorsan és elkezdtem szimbólumokban többértelműen gondolkozni... aztán leestem a fáradtságtól az ágyra és folytatódott a "száguldás a Halálba"... innen már nem akarok írni erről... Akkor az életem és az érzéseim hatalmas "kísérő effektusokkal hangokkal" kettétörtek. Azért hangokkal, mert közben odakint hatalmas vihar támadt és zuhogott és villámlott és a denvérek visítoztak nagyon hangosan, mintha a Világ vége jönne... és én is úgy éreztem... Nem tudom leírni mit éltem át azon az estén, de azt hiszem a kórházban a halálból hoztak vissza... sokat hívtam Katit a kórházban mialatt krízishelyzetben volt még az életem de a válasz az volt: "Gyűlöllek! Ne Zaklass! Felejts El! Töröld ki a számom a telefonodból! Soha többé ne keress!" De mindent túléltem... máig tart az a "Megmagyarázhatatlan Valami" ami azon az éjjelen elkezdődött. Azóta az életem nehéz próbákból áll. és Harcból... na de közben azért vannak pihenő szakaszok és egészen kellemes élmények is azért... de az elején iszonyatosan nehéz volt... Mostmár kicsit megnyugodtam, túl vagyok a legnehezebb szakaszon, már nincs veszélyben az életem. Feldolgoztam már egy kis részét a történteknek. Istenem, de Szeretem Katit, ő a nagy szerelmem és nem érdekel ki mit gondol, - ha bűnös is vagyok az érzéseim miatt, ők nem tudják milyen érzés - Szeretem Őt, egy életre szólóan , örökre! Ha Isten is elvet ezért akkor sem tudok másképp érezni, mert az érzéseim felett nincs szavam...

Visszatérve a jelenbe, az Eventus-ban lesz egy parti-féleség, és el fogok rá menni, mert látni akarom Katit. Látnom kell őt! Őrült vagyok, igaz..? :( Istenem, 2 hét és Iskola-Szünet! Addig mindenképp látnom kell Őt/Őket! Istenem add meg nekem ezt... kérlek... Ne haragudjatok barátaim, hogy ez a bejegyzés ilyen szomorú, de mostmár van sejtésetek egy kicsi a "betegségemről"... és az is hozzám tartozik... sajnos.