Jó egyedül lenni

Szépen haladok a célom felé. Ma délután 53 kg voltam. Klassz. Azt hiszem találtam végre valamit, amitől jobb a kedvem, és elmúlik a depresszióm. Mostanában sokkal jobb kedvű voltam, igaz gyengébb is. Meg sajnos kínoz a szörnyű hányinger, és ha eszek akkor úgy érzem, hogy mindjárt kijön minden... De általában visszatartom, mert hányni nem akarok. Azt hiszem az egy szörnyű tortúra. Régen is csak kétszer hánytam szándékosan, de egy életre elég volt. Jó lenne példát mutatni, de én úgy érzem, nekem jó az ha nem eszek. És ha nekem jó akkor másnak is - gondolom. Akinek meg nem jó az majd eszik. Semmi sem baj vagy rossz, mindenki úgy tegyen, ami számára a legjobb. Én a nemevésben megtaláltam önmagam. Nem azt mondom, hogy ez egy olyan életmód, ami "tökéletes", és nincs soha rossz napom, persze hogy sokszor kínoz az éhség, és néha már a földön csúszom szinte a kínlódástól, az éhségtől, mégis: sokkal többet ad ez nekem, mint az ez előtti életmódom. És mivel ezáltal sokkal jobban érzem magam hosszútávon (mégha rövidtávon rosszabb is), így miért ne éljek így? Sajnos a családom aggódik értem, vagyis nem is sajnos, csak annyiból, hogy sokszor erőltetik az evést, persze olyankor mindig kitalálok valamit, hogy nem vagyok éhes, vagy már ettem, vagy székrekedésem vagy hasmenésem van. Aztán rámhagyják - szerencsére. De félek, ha negyven valahány kiló leszek akkor már jobban oda fognak rám figyelni. De persze majd nem mondom meg hogy hány kiló vagyok. Gondolom az a pár kiló mínusz nem fog annyira még feltűnni, ha bő ruhákat veszek fel. Mostanában ügyelek rá, hogy ne vegyek sztreccs ruhát (meg amugy sem előnyös, mivel még fogynom kell, de már azért látok különbséget a múlt és jelen között, tehát a jelen lényegesen kecsegtetőbb mint a múltbeli kinézetem.... vagyis most ezt az alakomra értem). Szóval sokkal jobb kedvem is van, és a gyengeség meg egy szükséges rossz, amit elviselek, mert a többi része ennek sokkal több jót ad. Viszont az is feltűnt, hogy nagyon bezárkóztam, nagyon megszerettem az egyedüllétet, már nem szívesen kommunikálok sehol, nehezemre esik beszélgetni, és megnyilvánulni. Szeretek csak úgy magamnak írni. Meg ha mások olvassák, és ez ad nekik valamit, az is öröm, de chatelni és beszélgetni már nem szívesen. Ez kicsit rossz, mert így R-el sem tudom fenntartani a "kapcsolatot", mármint a barátit, mert tudom, érzem, így nagyon eltávolodunk egymástól, minden értelemben, de valahogy most úgy elvagyok... egész jól. Persze hiányzik R, de valahogy azt hiszem, ő bennem él, és mindig itt van velem - még akkor is ha nem beszélünk. Nekem ez megfelelő. De persze hogy hiányzik. Meg persze hogy nagyon szeretem.