A Skizofréniáról

Ma olvastam a bura.hu-n egy történetet egy fiatal fiúról, akinek az édesanyja számolt be arról, hogyan lett a fia bipoláris. Nagyon megrázó történet, a fiú egyébként teljesítményorientált, és nagyon szelíd, és szinte tökéletesen látta el a mindennapi feladatait. Kicsit olyan az a sztori, mintha a fiú skizofréniássá vált volna. Van egy másik fiú is aki szintén nagyon odefigyelt arra, hogy minden feladatát teljesen jól lássa el, sőt pluszban is vállalt feladatokat, aki utána skizofrén lett. Olyan érdekes olvasni egy hozzátartozó szemével ezeket a történeteket.

Állítólag a különleges képességű emberek lesznek ilyen betegek, bár én nem érzem magam különlegesnek, sőt... amióta a gyógyszereket szedem, sajnos annyira visszaestem a mélybe, a motiválatlanságba és tehetségtelenségbe, hogy azt leírni nem tudom. Azóta nem tudok semmi kreatívat, semmi értékeset alkotni. Valahogy az, hogy a kórházban vannak olyan kreatív foglalkozások, számomra úgy tűnik mintha mintegy kifiguráznák a betegek betegség előtti és betegség utáni képességeit.... már ez lehet eléggé kifordított gondolat részemről, de tényleg így érzem, és gondolom. Folyamatosan R.-en gondolkozom. Azon, hogy ő is biztos beteg, és bár nem akarom hogy gyógyszert kapjon mert az még rosszabb, de hogy milyen nehéz lehet neki megküzdeni mindennap a teendőkkel, így betegen... azt hiszem anorexiás (remélem nem bulímiás, bár az anorexia sem "jobb"), meg szerintem skizo is, de én úgy érzem amugy ez mégis valahol a "zsenik" betegsége. Hogy miért mondom ezt? Mert tudom, hogy olyan összefüggéseket tudtam tök logikusan megmagyarázni, amire más csak nézett, és szaván fogtam. Persze ez akkor volt még amikor nem szedtem semmilyen szart ("gyógyszert").

Most hogy szedem a gyógyszereket, semmi tünet, viszont én is egy tök szürke, kommunikálni képtelen valaki lettem. Olyan mintha kitépték volna a lelkem! És mindennap csak vagyok, létezem, vegetálok, de semmi értékes tevékenység a részemről. Mikor lesz ennek a rémálomnak vége? Én nem érzem magam skizofrénnek, én úgy érzem szociális fóbiám van, de azon kívül semmi más. Miért kell életem végéig viselnem a "paranoid skizofrénia" diagot? Mondjuk jól hangzik, meg tényleg olyan elit betegség, jobban mondva sok érdekességet megéltem a "betegség" kapcsán, de nem akarom hogy így könyveljenek el hogy én skizo vagyok. Mondjuk tény hogy már annyira eggyé váltam a "betegségemmel", hogy talán már hiányérzetem is lenne ha nem lenne meg ez a diagnózisom. De akkor sem vagyok skizo. A család, az orvos állítja, hogy az vagyok. Régen az voltam lehet. De mostmár nem. Vagy ha igen, akkor sem súlyos. Simán el lehet ezzel lenni, nem kellene ez a sok szar "gyógyszer". Így semmire nem vagyok képes, de főleg gondolkodni nem. A napokban beszéltem telefonon R.-el, és annyira kínos volt, mert leblokkoltam és nem fogott az agyam, és nem tudtam spontán reagálni azokra amiket mondott. Nagyon szenvedtem, hogy nem tudok normálisan beszélgetni! Mindig csak ezt ismételgettem "Hát öö nem tudom... igen... nem..." - és már nagyon rossz volt. De viszont jó volt hallani R. hangját. Nagyon hiányzott már.