Továbbra is magamba vagyok zárkózva. Nem járok el sehová, nem találkozom senkivel. Talán furcsa, de én élvezem a "magányt". Csak Reményke hiányzik és annyira fáj, hogy néha elgondolkozom azon, hogy lehet, hogy nem is hiányzom neki. Nagyon fáj. Eszméletlenül. De már úgy érzem mintha meghaltam volna legbelül. A Remény tart életben és a vágyakozás iránta. Az emberekben csalódtam. Igaz, tudom, hogy én is valahol olyan vagyok mint a nagy többség, de nekem nagyon ellenszenves az, hogy "Tegyük ki magunkat minél jobban, úgy, hogy a másiknak fájjon." - nos, én is szeretem megmutatni magam (amikor nem érzem magamat annyira rondának és elfogadhatatlannak), de ez a "Tapossuk el a másikat ott ahol csak tudjuk" habitus nem tetszik nekem őszintén szólva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése