Néha azt gondolom elégtételt veszek az emberektől... azért mert bántottak... megölték a Lelkem... pokollá tették egész ifjúkoromat... hát simán megtehetném, hogy nevetek a markomba, és szépen "nézem", hogy belepusztulnak szó szerint, hogy én képes vagyok Szeretni, Őszintének maradni, és a hiányom megöli őket... de aztán két dolog is eszembe jut. Egyik, hogy nem, nem vagyok és nem lehetek ilyen aki mások baján nevet, még akkor sem ha jogosan tenné. A másik pedig, hogy egyáltalán nem érdekel semmi, és ezenkívül sehogysem járok "jól" így sem, úgy sem.... de nem is akarok "jól járni", nem a magam érdekét akarom nézni, hanem elsősorban a Szerelmemét, és utána a Szeretteimét, majd pedig mindenkiét. Nem, tévedés ne essék, nem akarom jó színben feltüntetni magam. Én csak az igazat írom. Nem érzem magam rossz embernek. Soha nem bántottam szándékosan senkit. Soha! Lehet, hogy véletlenül megtörtént, de az nem volt szándékos. Mégis azt is "megkaptam", hogy én szándékosan rosszat teszek másoknak. Ez nem volt igaz. És az sem, hogy rossz ember vagyok, vagy fogyatékos. Beteg vagyok és nem fogyatékos. Vannak gondjaim, problémáim, és most nem akarok panaszkodni, de már egy idegösszeroppanást is átéltem. Nem, nem azért mondom, hogy bárki sajnáljon, ezt csak szimpla tényként közlöm. Nekem fontos az igazság, még mindig, így halott Lélekkel is. Isten is fontos, mert Ő tart életben és Remény. Én nekem nincsenek vágyaim, illetve lennének, de már-már kezdem feladni... túl sok fájdalom ért már. Én már nem bírom ezt a borzasztó önös érdekű világot... úgymond önző világot. Engem soha nem olyannak neveltek, hogy legyek önző, sőt mindig Szeretetre tanítottak. És köszönöm ezt a szüleimnek. Nem érdekel, ha emiatt belepusztulok is, de legalább Jó embernek tartom magam... persze követtem el hibákat, de a betegségemről nem én tehetek. Küzdök amíg megy, de már egyre kevesebb értelmét látom.... azért még küzdök. Reményke nagyon sokat jelent nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése