Nincsenek érzéseim. Mondhatnám, ez szuper, de mégsem az. Hiányoznak az érzéseim, én érezni akarok... nem akarom hogy ne érezzek. Mégis most nem érzek jelenleg. Hol előjön a fájdalom, hol a hiány, de mást nem igazán tudok érezni. Olyan mintha... egyszerűen.... már nem lenne semmi. Mintha halott lennék. Pedig, az nem lehet. Igen, én nagyon is élő vagyok, csak annyira bezártam magam saját elhatározásból és Szerelemből, hogy már képtelen vagyok ránézni az emberekre, mert ha egy boldog ragyogó szempárt látok, el akarom sírni magam, hogy én csak fájdalmat kaptam egész Életemben. Nem merek ránézni egy gyönyörű boldog szemre, mert zavarba jövök, hogy milyen gyönyörű. Pl ha egy kisgyerek rámmosolyog, én szégyenlősen lesütöm a szemem és félek, hogy még ő is csak megsebez és fájdalmat okoz. Pedig egy kisgyermek igazán a légynek sem árt - gondolom én - mégis félek még Tőlük is. Hogy a felnőttekről ne is beszéljek.... én is felnőtt vagyok, de kb egy 5 éves szintjén vagyok érzelmileg. Minden fájdalom ami ér vagy beszólás vagy bántás, rám olyan óriási erővel hat és taszít a mélybe hogy borzasztó..... hogy védjem meg ezt a végtelenül érzékeny Lelkem mindentől? Miért és hogyan lettem ennyire érzékeny? Csak elbújni tudok félve.... azt hittem bátor vagyok, bátran kiálltam a Szerelmemért, Reménykéért, de igaziból folyamatosan azt éreztem hogy a kést forgatják bennem, illetve hogy folyamatosan belémszúrják. És most mintha védett állapotban lennék, de ha valaki hozzámszól vagy keres, én félek és megsebezve érzem magam... el akarok bújni. Még Tőled is Reményke. Én csak magam akarok lenni. Nem akarok Senkit. Csak magamnak akarok élni, és írni Neked, meg az érzéseimről. Hogy válhattam ENNYIRE Remetévé? Igaziból ez sokkal jobb mint emberekkel lenni. Saját magaddal lenni a legjobb. :) De azért Szeretlek Reményke, csak.... most nem tudok emberekkel lenni, semmilyen szinten. Zavarnak és "bántanak". Mindent bántónak érzek ami "közelít" felém. Jó most így nekem elvonulva. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése