Annyi mindent írnék még.... annyit, de annyit! Sok-sok mindent, amiket érzek és gondolok, de valójában minek? Kinek? Érdekel valakit? Ad valamit ez valakinek? Van értelme? Van jelentősége? Van benne "újdonság"? Vagy netán ijesztő, hogy leírom "mások gondolatát"? Baj-e hogy ennyire szomorú és pesszimista vagyok? Jobb lenne-e vajon "magamra erőltetni" valamiféle "álcát", a "vidámság" álcáját, azért, hogy hátha az "jobb" lenne másoknak, mások szemében, mert "arra van szükségük"? Hogy legyek olyan amilyen nem vagyok? Hogy legyek az, ami nem vagyok? Amit "elvárnának"? És miért "jó" az? Egyáltalán van e Bárminek is Bármi értelme? Nincs. Jelenleg Nincs. Valakik most talán egy "jó pillanatban", "lelki állapotban" léteznek, nagyon sokan talán.... de én nem tartozom közéjük. Minek harcolni? A "Semmiért"? És miért félek az öregedéstől, a csúnyúlástól és hízástól? Holott Jobban kéne félnem attól, hogy elveszítem a lelki értékeimet! Amiket belátom még én magam is hogy értékesek, jóllehet ezt anélkül tudhatom végülis, hogy mások ezt nem közölték velem. Illetve elvétve, hébe-hóba "elejtettek" kis pozitív visszajelzés féleséget, hogy értékes és egyedi vagyok. És ebben kételkedhetnék is, ha arra alapoznék csupán hogy mások mit mondanak. De látom én is, hogy igazuk van. Van bennem sok jó. Már látom. De rossz is sajnos, illetve főként olyasmi, ami nem kívánatos mások szemében. És nem azért vannak ezek sem, mert ténylegesen rosszak lennének. Csak terhek, súlyos kövek, amiket nem mindenki bír "vállalni" még pluszba az életébe, velem együtt. Ez nem az ő hibájuk, de az enyém se. Tény, nagyon pesszimista, negatív, borúlátó vagyok. Nem tudom miért. De ha már ezt "kaptam", akkor ezzel élek együtt. Nekem az nem megy "sajnos", hogy mosolygok amikor minden sötét, és fájdalmas. Vannak akiknek megy, de nekem nem. Ez van. minden érzés leolvasható rólam, és ha valaki a szemembe néz, akkor fájdalmat láthat. Egyébként én a fájdalmat és érzelmeket mindig a szemeimben érzem. Ezt nem értem, miért van. Más gondolom valahol a testében érzi a szíve vagy mellkasa tájékán. Én nem, bár volt már erre is példa, de talán csak egyszer életemben. De egyébként bármit érzek, a szemeimmel érzem. Olyan mint egy hatodik érzékszerv vagy hanyadik.... ha fájdalmat érzek, a szememben érzem a fájdalmat.... illetve nekem tényleg "ott a Lelkem"! És gondolom ez sem véletlen.... mintha Isten azt akarta volna, hogy mindenki aki a szemembe néz, lássa az érzéseimet. A fájdalmat. Jézus fájdalmát. Mégis ez nem egy "jó" dolog megint. Mert fájdalom. És aki belenéz, érezheti amit én. Szóval leginkább lesütöm a szememet az utcán is, meg mindenhol. De ez önkéntelen dolog, nem szándékosan teszem, csak valahogy "így jön". Félek a nyílt megsebzéstől, akár egy tekintet is képes sebezni, sőt ölni is! És mivel nekem a szemeimben van az érzés központom, így nekem az a legérzékenyebb "pontom". Azt "kell" védeni a leginkább. És sajnos már félek bárkire is ránézni, vagy ha meg is teszem csak futva pillantok az illetőre. De ha megteszem azt örökre megjegyzi. Azt garantálom. Mert minden benne van, az egész életutam, és az hogy ki vagyok. De nekem még ez sem "fontos". Nem érdekel, ha mások látják, ha átérzik, ha megélik, ha rádöbbennek. Nem változik semmi. Én az leszek aki mindig is voltam, aki leszek, aki maradok. Nem más csak ÉN. Sajnálom, ha megijesztek másokat. 

Már egyébként azt is el tudnám fogadni (nehezen, de talán), ha csúnya lennék, öreg, ráncos, kövér.... szörnyű kibaszásnak gondolnám, és fájna, de azzal is "együtt lehet élni". Mert sokan ezzel élnek. Nekik ez borzalmas, ők szenvednek a legtöbbet. Meg azok, akik nem érzik hogy szeretve vannak. Végülis, aki már meghalt egyszer itt, vagy nem is egyszer, az mindent kibír...... sajnos..... nem tud már meghalni, max "végelgyengülésben". A csapások már "nem fájnak" igazán. Azt is "megszokja" az ember...... sajnálom, hogy csak a fájdalmat tudtam adni. Én Szeretetet, Boldogságot, Életet akartam! Adni is és kapni is! De ez "jutott".