2014. április 11., péntek

Köszönöm hogy elviselsz...

Tudom, hogy elzártalak magamtól :( Ezzel, hogy ennyire megnyíltam, elzártam a kapcsolat lehetőségét... valószínűleg ez tőlem nem szándékos volt, de most elgondolkoztam, hogy lehet, hogy tudat alatt mégsem akarok "semmit"? Mármint azt biztosra tudom, hogy szeretlek, mégsem akarom hogy bárki is közelítsen felém? Ez gáz, tudom. Valahogy mégis kitettem magam a sérülés lehetőségének (lelki értelemben), mert ennyire megnyíltam, ráadásul nemcsak előtted, hanem az egész világ előtt. Én szeretném ha írnál, ha szólnál hozzám, de nem fogsz.... és szeretnék nem sérülni, hanem van egy idealisztikus elképzelésem arról, hogy szeretném, ha kedves lennél, és visszafogott, ha nem bántanál. De valójában hogyan "várhatnám" ezt el, amikor talán minden okod meglenne engem kiosztani, a nyílt érzelmeim miatt? Tudod Drága, az a baj, hogy nem tudom hogyan kell közeledni, sőt nem tudom hogyan kell egy kapcsolatot kezdeményezni vagy fenntartani.... segítség kellett volna, ketten kellett volna "csináljuk", de én ehhez nem értek. Te pedig távol vagy és csendes - amit megértek - mégis nagyon hiányzol. Mégis valahogy "jó" ez ami van, mert adsz valamit, ami engem boldoggá tesz. Lehet, hogy nem vagy jelen, mégis úgy érzem, hogy igen. Köszönöm, hogy elviselsz, és mindent ami vagyok. Szívből köszönöm Neked!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése