Így élek túl

Rájöttem, hogy nincs szükségem emberekre.... annyira nem bírom elviselni a fizikai megtestesüléseket, a hangokat, az aktív mozgást. Nekem ez kell: csend, magány, állandóság, biztonság, és a saját kis világom. Nem azt mondom, hogy ez egy szuper élet, mert nem. De egy számomra viszonylag elviselhető, élhető élet. Szenvedek, de tudom, ha másképp lenne, még inkább szenvednék. Csak magamat tudom elviselni, pedig biztos mások számára ez rohadt nehéz, dehát... ez van. Aki nem akar nem olvas, tehát semmi kényszer. Nekem kell ez a világ, a saját belső világom, aminek amúgy meg tényleg semmi értelme, de csak így tudok túlélni, hogy ez van nekem... nem akarok mindent leírni, mert az rossz, hogy mindent kifejezek, amit érzek, de számomra ez egy menedék, egy pajzs a világ kegyetlenségeivel és elviselhetetlenségével szemben. Én így élek túl. Azt hiszem nagyon beteg vagyok, és gyűlölöm ezt, mert szenvedek, és szeretnék valahogy kijönni ebből, de sosem fogok. Annyira össze vagyok nőve ezzel a belső világgal, hogy egyek vagyunk. És végülis ha úgy vesszük, Remény "sem valós", mert ő tudomást sem vesz rólam (azt hiszem), csak én megalkotom őt olyannak magamban amilyennek én szeretném. De ŐT szeretem, de mégis valahogy én kiszínezem az egészet úgy ahogy szeretném. Én szeretnék szembenézni a valósággal, de nem bírok... menekülök. Menekülés az életem a világból.... nem ez az otthonom. De itt kell élnem. Szarul vagyok, és ezen semmi nem segít... még az sem segítene, ha Remény azt mondaná szeret, és napi szinten írogatnánk egymásnak... tulajdonképpen semmi nem jó, sehogy, és én mindig szenvedni fogok, mert a szenvedés lényem része... rohadt szar egy felismerés ez :((