"Talpra magyar...!" - s folytatnám hogy... "Hív a haza"... de az már másik költemény, nem ide való. A talpra állást arra értem, hogy ma nem kéne hogy ágyban feküdjek, hanem végre elindulni, és élőhullán talpon maradni, és mutatni egy képecskét magamról a társadalomnak, hogy életben vagyok és köszönöm remekül - csak kár hogy nem igaz, de ezt nem kell tudnia senkinek. Elég ha nézek ki a fejemből, és túlélem a napot úgy, hogy esetleg még kis mosolyt is erőltetek az arcomra, mely inkább olyan hidegre és zárkózottra sikeredik. Valahogy élni kell az életet, mert nincs sok időnk. Ki kell használni az ittlétet, azt hogy emberek vagyunk. De ezt is csak a látszat kedvéért. Hogy azért nyomot hagyjunk a halandókban, mégha mi magunk angyalok is vagyunk. Nem, az angyal túl leminősítő, mi annál sokkal sokkal többek és "nagyobbak" vagyunk. Nono, csak óvatosan a nagyobb jelzővel, mert még felfúvódik a lekünk, elbizakodik, hogy mi tényleg súlyosak vagyunk ebben a világban, pedig pont azok nem akarunk lenni. A súlyos mázsákat meg léggömbbé kell fújni és akkor minden rendben lesz. Szépen elereszteni, s itt maradni a nádszál testtel. Már ami hátramarad. Aztán pedig továbbállni.