Átlendültem egy holtponton. Kb mint amikor az ember érzéketlen és üres belül - na nem csupán a gyomra, hanem az egész elméje. Kitisztulás, érzelem nélküliség - REMEK! Na nem mintha olyan szuper lenne, de mégis van benne valami szabadság, valami könnyedség, semmi kín, semmi szenvedés - csak lebegés! Igen, ilyen ez, amikor az embernek kihalnak az érzései. Már minden siklik magától, az írás is, akárcsak valami könnyű ballada, vagy versike, melynek rímelnek a sorai, és minden olyan összhangba rendeződve érinti meg az olvasót. Azt mondjuk nem tudnám eldönteni, van e élvezhető pontja eme írásnak, de azt hiszem, jó írni, így érzelemmentesen "lelkileg kasztrálva". Mert nem fáj már semmi, az sem hogy Remény nem szeret, mert már olyan távoli az egész... elmosódó, homályos, fátyolos. Nem, a látásom még tökéletes, vagyis lenne, ha nem lenne rossz az egyik szemem. Aztán ma is az egyik haditerv: túlélni a napot. Szép kilátások, szép Remények, csak kár hogy már csak olyan haloványak. Sebaj, marad más, ami csak az enyém. Már nincs értelme evészavarról beszélni, mert ez a fogalom már értelmét vesztett, üres, fakó kép. Már csak üresség van. Tisztaság, s majd ballerinává válás, porcelánbabák között is kitűnni. Szép fehér porcelánbőrrel, s íráskészséggel, ami üresen csillogó. Tényleg átlendültem, de hogy hová és min azt nem tudom. De most "jó". Mert nincs semmi. Nincs fájdalom. Mintha valaki az ölében ringatna, de én nem érzékelek érintést. Már nem én vagyok, hanem valaki a múltból. Vagy a jövőből. Nem is tudom.