Nem érdekel az a kib***tt piros tulipán

Szarul vagyok, NAGYON, semminek nincs SEMMI értelme, minek élünk? Csak hogy végigszenvedjük az életet a sok hülyeséggel, reménytelenül szeressünk valakit, aki soha nem fog szeretni vagy érdeklődni, és csak vágyakozzunk valami elérhetetlen után, a végtelenségig, és soha ne érjük el, amire vágyunk, csak szenvedjünk.... Miért ez az állandó rossz érzés? És miért nem tudok SOHA örömet érezni? Mert így visszagondolva, nem tudok SEMMINEK sem örülni, még akkor sem, ha van okom rá, még akkor sem érzek SEMMI örömet. soha nem éreztem örömet, talán kis elégedettséget, hogy nem annyira szar, de örömet SOHA. Ez valami genetikai hiba lehet bennem, mert megkérdeztem mamát, ő tud e örömet érezni, azt mondta sokszor, és akkor megkérdeztem, hogy ez valós érzés e, igazi öröm e, és igen, azt mondta ő képes ezt érezni, és nagyon meglepődött hogy én soha de soha nem éreztem még ilyet. Még akkor sem éreztem, ha valami olyasmit kaptam aminek amúgy örülnöm "kellett volna", mivel minden okom megvolt rá, és logikusan "örültem is", de mégsem éreztem magát az érzést, az örömet, csak tudtam, hogy igen, ez jó, de nem éreztem semmit, csak max ürességet. SOHA nem örültem még semminek. 

Sokszor mikor sétálunk kint az utcán mamával, mondja: "Nézd milyen szép virág!" - s rámutat mondjuk egy piros tulipánra. Én meg mondom aha, s közben belül szétszakadnék és ordítok, hogy "Baszd meg, rohadtul nem érdekel hogy néz ki ez a közönséges tulipán, amikor totál boldogtalan vagyok és bőgni akarok!" És azt hogy: "Nézd, ha nem tudok örülni még annak sem, ha a szerelmem azt mondaná, hogy Szeretlek, akkor egy rohadt közönséges virágot hogyan tudnék értékelni?" Amikor leszarom, hogy ott nő épp egy tulipán az út szélén, vagy hogy mosolyog egy kisgyerek rám, én csak megyek fapofával a saját gondolataimba belemélyülve, és legszívesebben kinyírnám magam már ebben a pillanatban.