Tegnap Anyával voltunk a városban, befizetni a mobil számlát, és még elintézni egy-két ügyet. Megint szorongtam, és féltem, hogy mindenki azt nézi hogy milyen ronda vagyok. Amikor mamát kérdezem, hogy nagyon ronda vagyok e, akkor kivétel nélkül azt mondja, hogy gyönyörű, és az egyik legszebb lány a városban, na ez azért szerintem jó erős túlzás, sőt az a baj, hogy én még így is azt hiszem magamról, hogy én egy selejt vagyok, és csúnya és hogy mindenki azt nézi, mennyire béna vagyok. Tényleg semmi önbizalmam, bár tegnap a T-com-ban, egészen érdekes volt, két fiatal srác nézett távolról, hosszan és sokáig, de nem beszéltek össze, csak néha az egyik nézett, aztán néha a másik, pedig voltak ott szép lányok, de ők engem bámultak. És nem tűnt úgy, hogy azért mert csúnya vagyok. Belül mégis "igyekeztem" olyan érveket találni, amik azt támasztják alá, hogy "Á dehogy, ők pont azért néznek, merthogy ronda vagyok". Miért nem tudom elfogadni magam és elhinni, hogy lehetek TALÁN szép? A legnagyobb félelmem az hogy csúnya vagyok. Inkább legyek buta, inkább legyek furcsa, inkább legyek beteg, csak ronda ne. Nem tudom miért ilyen fontos számomra, talán mert én a szépeket szeretem. Remény egyszerűen gyönyörű, annyira érzékeny, csodálatos, és én nagyon vágyakozom utána. Nekem óriási szépérzékem van, meg tudom állapítani ha valami gyönyörű. Remény AZ. :)
Nekem a legtöbb bajom a szememmel van, hogy szerintem bandzsítok, ami még esetleg lehetne szexi is, de nekem a saját szemem nem nagyon tetszik, félek, hogy mindenkit elriasztok vele. Félek hogy olyan vagyok mint egy kis szörny, akitől mindenki menekül, és akit mindenki szégyell. Soha soha nem hittem el, hogy szép vagyok, soha nem is mondták, illetve egyszer egy fiú, meg ami fura, hogy sokan ismerkednének velem, de hogy miért, arról komolyan fogalmam sincs. Én tényleg nem vagyok szép, de legalább vonzó lennék, de nem, nagy az orrom, bandzsa vagyok, és csúnya... olyan szeretnék lenni mint Remény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése