Nem tudom, de már semmiben nem lelem örömömet... ide is olyan nehezen jövök fel, legszívesebben elbújnék örökre, ahol nincs egy emberfia sem, csak mondjuk én és Marcell, de az is lehet hogy még vele sem tudnék úgy kijönni ahogy szeretném. Nem tudom mit akarok, egyáltalán akarok e én még valamit ebben az életben, ettől az élettől? Nem, úgy érzem ez már csak vegetáció, semmi több, igaz, most picit "megnyugtattam a gyomrom", nem koplaltam, de mégis, olyan értelmét vesztett minden, az egész élet. És ami a legfájóbb, hogy már ezt veszem alapnak, természetesnek. Mintha nekem már nem járna ki semmi jó, hanem ezt érdemlem. Egy nagy nulla vagyok, a társadalom egy szürke foltja, aki beleolvad a tömegbe, s aki ha eltűnik hosszú időre, senki sem keresi... na és mi van ha mégis? Én akkor sem tudok mit kezdeni a helyzettel, mert magamnak való vagyok. És belém égett már az az érzés, gondolkodás, hogy nekem nem szabad megnyilvánulnom. Max így elbújva, a sötétség leple alatt esetleg beszúrok egy-két kis megjegyzést, írást, de azt is úgy, hogy lehetőleg ne tűnjön fel. És ezzel tényleg nem tudom mit akarok üzenni, talán azt, hogy mindenből elegem van - egy életre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése