Eljutottam a betegségtudatig a Skizofréniám kapcsán. De ez lehet hogy nagyon hamar változni fog, és ismét úgy fogom gondolni, hogy nem vagyok Skizofrén. De mivel ma elolvastam a Paranoid Skizofrénia tüneteit ismét, és mivel minden rám illik belőle (kivéve a hallucinációkat), ezért nem mondhatom azt hogy nem vagyok beteg. Még mindig nem tudtam megjegyezni, melyek a pozitív és negatív tünetek, de mindegy. Ami most nálam nagyon domináns, az az izoláltság. Hatalmas "szerencse" hogy létezik net, mert ez kicsit "megoldás" a problémámra, persze nem az igazi megoldás, de valamit kompenzál abból, amit nem tudok megtenni a való életben. Hiányoznak az emberek, a kapcsolatok, állandóan azt érzem, bárcsak lenne valami előrelépés, bárcsak képes lennék beilleszkedni és kicsit lazítani emberek között, de legalábbis, hogy meg tudjak lenni emberek társaságában. Reménnyel és mással sem azért nem találkozom, mert nem akarok, hanem mert NEM TUDOK. Ezt nem tudom rendesen elmagyarázni, próbálom körülírni, keresem a megfelelő szavakat, de ez egy belső fájdalom, ami nagyon mély, ami gátol. Szeretem az embereket, de ugyanakkor zavarnak és tartok tőlük, legjobb egyedül lenni, de az sem jó, csak egy végső megoldás. Valami, ami még megmaradt nekem, az életből. Nem tudom igazán, hogy JÓ lenne e nekem ha megváltozna minden. Kicsit olyan mint amikor egy madár a kalitkában éli az életét, kivágyódik onnan, de lehet, hogy nem bírná megszokni a szabadságot, mert sosem ismerte. Én pontosan így érzek. Be vagyok zárva, önmagamba. És akármennyire is szeretnék teljes életet, normális életet, lehet az "nem lenne jó" nekem. Nagyon szenvedek, hiányoznak a kapcsolatok, ugyanakkor nem. Ambivalens érzések. Ezt a szót legalább megjegyeztem. (Egyidőben ellentétes érzések megléte). Ez ilyen őrlődés... szenvedés. Már nagyjából megtanultam ezzel együttélni, de igazán megszokni sosem lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése