Emlékszem a kezdetekre... lángolt bennem a szerelem. Sütött, perzselt, annyira szerettem Reményt. Ez nem változott, de átalakult valamiféle beletörődésbe, hogy ő nincs nekem. Egy idő után a szép színes, élénk képek is megfakulnak. Az idő elmossa a színeket... és már valahogy megszokjuk, ismerjük, az életünk részévé válik. És már csak azt érezzük, hiányozna, ha nem lenne. Elmegyünk mellette nap mint nap, néha gyönyörködünk benne, de már korántsem az a friss lelkesedés van bennünk mint az elején. Mert az elején még VANNAK lehetőségek. Akkor még bármi lehet, s mi reménykedünk, hogy lesz is. De aztán a kép nem változik, mozdulatlan, igaz hogy ugyanolyan gyönyörűséges és káprázatos mint az elején, de valami elveszik... a Remény... igen a Remény.... és már csak ott van nekünk, mint egy elveszített "darab"... az emlékeink között... mint egy régi fénykép, egy emlékkép. Már nincsenek azok a hosszú varázslatos beszélgetések mint egykor... mert már nincs neked Ő. De te még fenntartod a látszatát hogy van, mert nem tudod elengedni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése