Állandóan rosszabbnak érzem magam másoknál... kaptam egyszer egy sebet, Egerben, és azóta nem tudok felállni. Egyszer azt írta Kati, vagy valami olyasmit, hogy 10 év alatt nem igaz hogy nem tettem túl magam a történteken... és immár 11-12 év is megvan. De nem, nem sikerült. Ez örök seb. Bárcsak tudnák mit éltem át... vagy inkább ne tudják. Nem kívánom senkinek. Nem vagyok elég jó. Sosem szerettek. Azt hittem értékes vagyok, hogy szép vagyok, hogy vonzó vagyok, hogy van kisugárzásom, erre romba dőlt az egész, röpke pár nap alatt. Jó, sosem volt önbizalmam, de bíztam annyira magamban, hogy lehet szeretni, és valakinek talán a világot jelentem. Nem, rá kellett döbbennem, annyi ember van, annyi tökéletes kinézetű modellalkatú gyönyörű nő... én a nyomukba sem érek. De szerintem jelenleg csinos vagyok (legalábbis ezt látom a boltok kirakatüvegében), és néha szépnek is látom magam..... de azt gondolom mások nem így látnak ahogy én magam, és ettől elkezdem magam tök rondának látni, meg jön a szorongás, és az totál elrontja az összképet. Szóval az agyamban az van, hogy mások nem fogadnak el, vagy én nem tudok úgy viszonyulni hozzájuk hogy szépnek lássanak, és ettől nem is leszek szép....... de van önkritikám, mert nem én vagyok a legjobb, mégis annak hiszem és látom magam, ilyen ellentmondásos vagyok, de ez már régen kiderülhetett a blogomból, meg aki ismer már rájött. Fáj az elutasítás, fájnak a sebek. Szeretnék szerethető lenni. "Elkövettem" egy hibát, beteg lettem, és ezért elfordultak a számomra legfontosabb emberek. Én nem haragszom rájuk, de halálos sebet kaptam, és soha többé nem akarok senkit szeretni olyan mélyen. És köszönöm Reménynek, hogy nem sebez meg ő is, akit annyira szeretek, köszönöm, hogy hagy "reménykedni", mert affelől megnyugodhat, hogy soha nem fogok lépni felé, csak vágyakozom a szeretete után, de ez örökre megmarad ezen a szinten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése