Azt hiszem elfáradtam... nem testileg, hanem lelkileg. Itt az idő, hogy aki szeret (nem tudom van e ilyen), elkezdje keresni velem a kapcsolatot.... de előre szólok, hogy nagyon nehéz eset vagyok. Nem adom be a derekam. Nemcsak hogy egykönnyen nem, de egyáltalán. Létem értelme, az örök bújócska és játék. Az egymás kergetése, és az egymás elől való menekülés. Én csak ezt ismerem. Csak ebben vagyok otthon. Nem akarok a való életben találkozni SENKIVEL. Az túl átlagos és megszokott. Kissé kicsavarom a dolgokat magukból - igen ez vagyok én. Ha valaki keres akkor menekülök. Viszont akiért lehet "rajongani", és nem érdeklem - annak adom szívem minden szeretetét!
Ne próbálj megismerni, mert az lehetetlen... sem pedig megérteni. Mindig az kell ami nincs, és ha lehetőség van rá, hogy megkapjam, onnantól nem érdekel (annyira). Hacsak nem nagyon nagyon fontos az adott személy vagy dolog. Amit akarok azt előbb utóbb megkapom, de nem élem ki magam benne, nem élem át, csak a tudat az enyém, hogy igen, megnyertem. De nem akarok vele semmit kezdeni. Én magamnak való vagyok - nagyon. Nem bírom a kötöttségeket. Nem bírok alkalmazkodni. És nem bírom elviselni a sebeket és csalódást. Ha csak egy aprócska szelét is megérzem ennek, akkor védem magam iszonyatos erővel. Elbástyázom magam, amennyire csak lehetséges. Elvonulok hónapokra, évekre és feladom. A tudatom mélyén ugyan ott motoszkál, hogy amire vágyom az nem tűnt el belőlem, a vágy még megvan, de NEM TUDOM megszerezni ténylegesen. Nagyon nagyra tartom magam, tökéletesnek hiszem magam... és nem bírom ha valaki rávilágít hogy nem vagyok az. De elviselem, csak onnantól, az az illető már nem érdekel, hanem az általa okozott sebek jellemzik a viszonyunkat. Kerülöm ezeket az embereket, és már soha sem tudják jóvá tenni.... elvárom, hogy mindenki halálosan belém szeressen. És hatalmas fájdalmat érzek, ha megérzem, hogy ez nem történt meg... egy "kissé" ezek talán nárcisztikus jellemvonások. De nem érdekel. Ez vagyok én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése