~ Ma is üresség...

Ma is üresség... reggel jött Imre, el akart hívni, hogy menjek el hozzájuk. Persze úgy hogy anyu nincs itthon. Megint fogdosott, leült az ágyra és végig a combjaimon tartotta a kezét. Többször mondtam neki, hogy ne fogjon, nem jó nekem, szar érzés. De nem értette meg. Egyszerűen ez már molesztálás. De nem tudom hogyan állítsam le, mert ha normálisan megkérem, akkor semmi nem változik, hanem ugyanazt csinálja. Meg a melleimet is fogdossa, meg ma azt mondta gyönyörű vagyok.... jó, mondjuk ha nem nyúlna hozzám, ez még jól is esne, hogy "gyönyörűnek" hív... de így valahogy nem tudom értékelni. Kivagyok már ettől. Szegény anyu... ő meg odáig van Imréért, bár nem tudom mitől van úgy oda. Jó, nem csúnya Imre, de a viselkedése eléggé idegesítő. Ha normális lenne, ha tudná magát tűrtőztetni, még azt is mondanám hogy jó pasi. De így, csak elrontja a képet, hogy így viselkedik. Ezekután már végleg elásta magát előttem. De mind1. Csak abban bízok, hogy hamarosan lesz megint munkája, és ritkábban, vagy egyáltalán nem fog jönni. Tényleg nagyon idegesít a viselkedése.... mert fogdos, és ez nekem szar...

Tegnap beszéltem R-el :-))) nem sokat csak pár szót, illetve ő beszélt többet, kimentett a nagy hallgatásból :-) De NAGYON NAGYON örültem neki, hogy beszéltünk! Annyira jó volt hallani a hangját... ezt el kellett volna mondanom neki, de akkor nem jutott eszembe, pedig tényleg nagyon örültem. Kicsit furán érzem magam, mert jó volt beszélni vele, jó volt érezni, hogy ismét VAN, hogy ismét "kapcsolatba léptünk", hogy azért nem veszett ügy az, hogy barátok maradjunk, de azt is kibírtam volna ha nem történik semmi új... Persze én sokkal többet érzek, de inkább a barátság mint semmi. Mondjuk igaz, hogy még találkozni sem merek, és nem is tudnám elképzelni hogy bárkivel kapcsolatom legyen, de az is lehet hogy azért, mert nincs esélyem, és ezt tudom, vagy hogy azt gondolom soha nem lesz úgysem semmi. Azt hiszem túlságosan antiszoc lettem.... azon kapom magam, hogy tökjól megvagyok egyedül, csendben, foglalkozva a mindennapi rutinjaimmal, amik eléggé unalmasak, de legalább vannak, és mindennap ugyanaz. Ez ad egy biztonságot. Nem is nagyon vágyom másra / többre. Csak a lelkem mélyén szeretnék én többet, de tudom, hogy a valóságban úgysem tudnék úgy élni. Tényleg nagyon nagyon örültem R-nek...! Talán mert ismét éreztem, hogy valamit jelentek neki, hogy felhívott. Igaz, hogy én írtam neki sms-t, de megtehette volna azt is hogy nem hív fel. Azért ez jó dolog, hogy mégis. Bár úgysem lesz változás semmilyen téren, de a lelkemnek jó. 

Néha (gyakran) már itt a naplómban sem írok mindenről amiről szeretnék. De ezt le akarom küzdeni, mert annak semmi értelme, hogy van egy naplóm, és nem is arról írok amiről akarok. Pl most arról akartam írni, hogy azt írtam R-nek sms-ben, hogy küldök neki ajándékot. Fel adtam már a postán, de eléggé bizonytalan vagyok... tényleg nem akarom hogy teher legyen neki, meg néha még visszacsinálnám, de nem azért mert megbántam, hanem mert nem akarom hogy rossz legyen neki... félek, és azt szeretném ha örülne, és nem pedig rosszat. Nem tudom mi a jobb, ha kifejezem, mennyire fontos nekem R és mennyire szeretem, vagy az, ha a háttérben maradok...? Néha így, néha úgy látom. De az ember nem dönthet mindig tökéletesen, ezt el kell fogadni. Én nem vagyok tökéletes, hibázok időnként, amit nehezen tudok elfogadni, de muszáj. Nem tölthetem azzal az időmet, a gondolataimat, hogy azon rágódom, hogy mit csináltam rosszul. El kéne fogadnom végre, hogy nem tudok mindig tökéletesen dönteni, és vannak hibáim. Persze attól még mert ezt tudom, egyáltalán nem könnyebb, és nem tudom könnyebben elfogadni.