~ Túlélni vagy belehalni

Próbálom megtalálni ami megfelelő nekem, amitől nem készülök ki, azért írok ritkán FB-én, mert ha írok az csak kikészít, mert azt gondolom gyenge vagyok, hogy nem tudok csendben lenni... még mindig görcsösen utánzom R-et, de valahogy mégsem jön össze... de már nem is amiatt csinálom ezt, mert olyan szuper tulajdonságnak tartom, hanem valahogy már ez belémrögzült. Valahogy már másképp nem is tudnék viselkedni. Jobb volt régen, mikor mindent leszartam, nem érdekelt, ha valaki beszólt valamit, tudatlan és naiv voltam, a vágyaimnak éltem, nem nagyon gondolkoztam semmin, csak csináltam ami jólesett. Most mindent legalább kétszer átgondolok, mielőtt megteszem. Ez nem tudom jó e vagy rossz e, de nekem nem jó érzés. Szeretnék olyan lenni mint régen voltam. Az FB-én jelen van András, aki szeretett (valószínűleg már nem), mégis jelenleg ő tartja bennem a lelket, tudtán kívül. Néha ír nekem még, chatelünk, de már ritkán, na meg az hogy mindig látom, hogy töretlenül posztol a Facebookon mindenféle érdekes dolgot, kicsit úgy érzem hozzám is szól (pedig valószínűleg nem), de van egy olyan képessége, hogy az ember úgy érzi neki szól minden... szal nekem ez jó, és boldogsággal tölt el, tulajdonképpen ez hozza a parányi napfényt a napjaimba, hogy látom András posztjait a Facebookon.

Úgyhogy a megnyilvánulás az szerintem pozitív dolog, legalábbis segít, hogy az ember kicsit megnyugodjon, van mit várni, és segítség a sötét napokon. De az is érthető, ha valaki csendes akar maradni, vagy nincs mit mondania, vagy valami más okból hallgat. Mindent el lehet fogadni, és mindent lehet tolerálni, szeretni, de nem minden tölti el az embert boldogsággal, amikor nagyon lent van. Néha szükség van visszajelzésre, figyelemre. Az már szerintem fakír, vagy mazochista, aki soha nem beszélget senkivel, mindent megtagad magától – és másoktól – de az elvet értem, hogy miért, csak nem látom túl sok értelmét. Lehet hogy mégis van, csak én nem tudok úgy élni, én társas lény vagyok, pedig nagyon jól elvagyok egyedül is és inkább magamnak való, de azt már nem bírnám ki, hogy soha senkivel semmiféle kapcsolat. Vagyis ki lehet azt is bírni, de mi értelme? Ezen gondolkozom sokat, és azon hogyan is lehetnék R-hez hasonló, de vajon valóban ezt akarom? Szeretem, de nem mindennel értek egyet, amit és ahogy tesz. Át tudom érezni, hogy ez milyen lehet, és szerintem nagyon rossz és valami oka van rá, hogy így él, így kivonja magát a netes életből (legalábbis amennyit én látok), és talán még igaza is lehet, de nem is tudom… komolyan nem… mindennek van és nincs értelme, tehát ezt is fel lehet így is, úgy is fogni, de számomra fájdalmas, hogy… nincs jelen… de leginkább az, hogy nem létezem számára. De megint csak oda lyukadok ki, hogy tök értelmetlen ezen filózni, csak magamat ostoroznám, hogy miért nem vagyok elég jó, illetve miért nem vagyok olyan, aki neki bejönne. De ennek az egésznek tényleg semmi értelme… szomorú vagyok, és néha már feladnék mindent, de néha levegő után kapok, hogy mégis élni akarok, nem akarom magam elzárni a külvilágtól, bár nem tudom R nélkül van e értelme az életnek, de valahogy túl kell élni mindent… vagy belehal az ember tényleg.