Bennem nagyon erősen az él, hogy nekem kell a legjobbnak lennem. Szerintem ez egyáltalán nem normális, mert igaz, hogy a legtöbb ember szeretne elég jó lenni, de azért hogy a nap nagyrészében folyamatosan ilyesmiken agyaljon az szerintem sok. De nálam ez mégis fennáll.
Vannak akik szeretnek (talán), és azt hiszem nélkülük nagyon rosszul érezném magam. Ezek az emberek tartják a még meglévő önbecsülésem, egyszerűen szükségem van rájuk, s ha nagyon lent vagyok, akkor általában arra gondolok, hogy VANNAK akiknek nagyon jó vagyok, s ez tényleg nagyon sokat ad nekem. Mégsem eleget, mert van a "másik csoport", akiknek szeretnék elég jó lenni, akik nekem tetszenek, akikre felnézek (főleg helyes fiúk), de ők meg ügyet sem vetnek rám. Ezek a fiúk tényleg tökéletesnek tűnnek a szememben (R az első ilyen számú fiú - és az egyetlen akivel el tudnék bármit képzelni). De ezek a fiúk számomra elérhetetlenek, mert ők jobbak, s nyilván ők a nálam jobbakra voksolnak. Bele kell (kéne) törődnöm, hogy nem én vagyok a legjobb, mindig lesznek, akiknek nem én vagyok az ízlése, akiket nem mozgatok meg.
Csak az a baj hogy általában azt gondolom (ez gyötör sokszor), hogy senkinek nem vagyok jó, és nem érek semmit, senki nem jár jól velem. Tényleg úgy érzem, ez a helyzet, és ettől annyira el vagyok általában keseredve, hogy semmi életkedvem nincs.
Sokszor kritikus szemmel nézem az embereket is, általában a hibákat látom, pedig szeretném a jó dolgokat látni. Jobb lenne az, ha képes lennék a lelket nézni, de túlságosan a külsőségek rabja vagyok. Egyszer Kati (volt szobatársam) azt mondta nekem, hogy én a szépeket szeretem. Akkor tiltakoztam, pedig valójában igaza volt. Na de ki az, aki nem a szépet szereti hanem a rondát? Valószínűleg senki, esetleg olyasvalakinél tudom ezt csak elképzelni, aki rengeteget csalódott, és akinek számára már a belső nagyobb értéket nyert, a csalódásai miatt. Azért én nem szeretnék sokat csalódni, mert az szörnyű lehet, ha az ember elveszíti a lelkét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése