~ A baj ott van, hogy...

...még mindig görcsösen szeretnék elég jó lenni, de ebből a legkisebb mértékben sem valósul meg semmi. Olvasgatok pár kedvenc blogot, mindenki olyan bravúrosan ír, akár egy költő, s itt vagyok én, aki csak a maguk egyszerűségében írja le a dolgokat, úgy ahogy vannak. Nem tudok szuperül fogalmazni, mégcsak érdekesen sem. Én csupán azt írom ami van, nem szépítek, nem csicsázok. De ez így nem jó, játszanom kellene a szavakkal, kiemelkedőnek lennem, ha már semmiben nem tudok az lenni... de még... ebben sem. Az a baj, hogy nem igazán fog az agyam, a memóriám leblokkol, s úgy kell összekaparnom még azokat a gondolatokat is amik valójában állandóan jelen vannak bennem, de megfogni őket nem igazán tudom. Jó lenne ha jobban vágna az eszem, de most csak ezért nem fogok elkezdeni mindenféle filozófikus irományt olvasgatni ami egyáltalán nem érdekel. Lehet mégis kéne valamit... de olyan értelmetlennek érzem, mivel ha olvasok is valamit, ami talán-talán megragad, attól még nem fogok tudni érdekesebben írni. Pedig szeretnék. Sosem leszek jó semmiben. Igen ez vagyok én, az örök loser. És ezt nem azért írom, mert manapság olyan divatos lehúzni magunkat, hanem mert tényleg így gondolom.

Tudjátok mire vágyom éppen most? 

Egy jó meleg puha szőrmés paplannal körbebugyolálni magam, bevackolni magam egy kényelmes fotelba és jó forró kávét iszogatva semmivel sem törődni. Csak lenni, érezni, hogy minden ok, hogy szeretve vagyok, hogy jó vagyok úgy ahogy vagyok, és magam mögött hagyni ezt a nagyfokú megfeleléskényszert. 

Gyűlölöm, hogy írni akarok, de muszáj kifejeznem magam, az írás nélkül semmi vagyok, de R miatt sokszor leveszem ezt a blogot, mert belém égett az az érzés, hogy meg kell tartóztatnom magam. Igen, mindez R miatt van, mert ő neki hatalmas önkontrollja van, s én olyan akarok lenni mint ő. De én sosem leszek olyan. De azért egy halovány próbálkozást még megejtek.....