~ Antiszociális vagyok

Egy nagy nulla vagyok. Egyszerűen. Annyira kilátástalannak érzem néha az életem, a helyzetem, hogy arra nincs is szó. Nem vagyok érdekes, nem tudok kommunikálni, a próbálkozásaim kudarcba fulladnak, a szociális életem szintén nulla, és a 4 fal között élek. Nem mintha ez nekem rossz lenne, de mégis rossz is - ha értitek. Nem akarok egy senki maradni, és nem akarom hogy értelmetlenül teljen el az egész életem. Jó, mondjuk aki viszi valamire, annak sem "jobb" ha úgy vesszük, mert ugyan mit is kezd az "elért eredményeivel"? Kitörölheti a... vele. De most komolyan. Van egyáltalán VALAMINEK is értelme az életben? Mindig a célokat az értelmet keresem, de nem látom. Félek a jövőtől, főleg attól, hogy minden így marad ahogy most van, hogy semmi nem történik, leélem az életem tök értelmetlenül. És ez a hülyeség, hogy mindig R után vágyakozom, holott tudom hogy nem lesz soha semmi előrelépés, ha lehetne sem tudnám elviselni a változást. Én görcsösen ragaszkodom a megszokotthoz, mégha az rossz is. Ragaszkodom a nagy semmihez. EHHEZ. Ami van. És ami van az a semmi. Nem akarok emberekkel találkozni, nem akarok aktív lenni, nem akarok kommunikálni, nem akarok társaságot, nem vagyok szociális kicsit sem. SEMMIT NEM AKAROK. De ezt sem. Nem tudom mit akarok. De megőrülök. Nem bírom így. Máshogy sem bírom. Sehogy nem jó. ÉRTELMET AKAROK! CÉLOKAT. De ezek közül nincs egyik sem. Szar, szar szar..... elegem van.... Gyűlölök szerelmesnek is lenni, ha úgysem tudok közeledni, és amugy is reménytelen az egész. Normál esetben, ha egészséges lennék, akkor nyilván felhívnám ŐT, és kommunikálnék vele, de így betegen képtelen vagyok kapcsolatban lenni. És most ezt mindenféle lehetséges értelemben értem. Egyszerűen képtelen vagyok magára a KAPCSOLATRA. Csak egyedül bírom ki. Csak ha nem érintkezek emberekkel. Se neten, se élőben. Nem akarom ezt. Kibaszottul nem akarom! De mégis ez van. És ilyen vagyok. És ezt kell elfogadni... mert nem tudok változni.